Miró / Tate Modern, London
2011.07.21.

A Tate Modern legújabb kasszasikere a Joan Miró retrospektív kiállítás, amelyre több mint százötven, javarészt az Egyesült Királyságban eddig nem látott képet, szobrot gyűjtöttek egybe. 1963 óta ez az első átfogó Miró kiállítás az angol nagyközönség számára. RÁCZ GERGŐ ÍRÁSA.

A menekülés lajtorjája olyan kiállítás, amelynek tizenhárom termén végighaladva egy egész évszázad rajzolódik ki politikai, történelmi, etnikai kontextusban. Egy katalán alkotót látunk, aki a festészettel küzdött a spanyol elnyomás ellen. A XX. század lenyomata ez a kiállítás, abból is hat olyan évtizedé, amelyben több stílus is megfért egymás mellett: a korai kubistától a szürrealistán át az absztrakt expresszionistáig. Nemcsak a pályakezdő, saját stílusát kereső festő alkotásait látjuk az 1910-es évekből, melyeken a felismerhető formák, színek dominálnak, hanem a történet végén a kilencven éves aggastyán felgyújtott képeit is. A kiállítás egy olyan kor lenyomata, amikor az alapvető normák kifordultak önmagukból. Egy világé, melyben az irreális lett a valóság, ahonnan mindenki menekült. Miró egy erőszak nélküli kifejezésmódban próbált elbújni, azonban mégis részt kellett vennie a politikában, mert a politika is részt akart belőle.

Ő volt az az anarchista festő, aki művészetét vad, öngyilkos festészetnek nevezte, melyből a látogatók csak formátlan alakokat látnak, mondhatni egyszerű krikszkrakszokat, melyek a szürrealizmus talaján léteznek. A néző azért érez(het) ellentmondást, mivel a gyermeki elvont ábrázolásmód nem egy érett festő stílusára vall. Az amorf lények mégsem egy éretlen fantázia termékei: magukon hordozzák a felnőttség bélyegeit, a nemi jellegeket. A sok nemi szerv jelenléte, gyermeki ábrázolásmódja észrevéteti, hogy a választott kifejezésmód csak projekció, egy olyan takaró, mely alá mindenki szívesen visszabújik, ha el akar menekülni a világ elől. Elfedi a kort, melyben élt, olyat mutat, ami gyerekes, de nem gyermekek által létrehozott. Egy olyan korét, amikor emberek döntései nyomán milliók haltak meg, váltak nincstelenné. A gyermekkorba való visszatérés festője Joan Miró, a totális elölről kezdéséé, aki mégsem tudott szabadulni a XX. század terhétől.

Joan Miró: 1968. május
Joan Miró: 1968. május 
A kurátorok három részre tagolták a kiállítást, a korai képek az első három teremben 1917-1934 köztiek, a középső egységben (a negyediktől a kilencedik teremig) 1934 és 1949 közötti műveket látunk, míg az utolsó négy teremben a 60-as, 70-es évek munkáit helyezték el. 

Az első teremben lévő Észak-Dél a maga fauvista színeivel, kubista térmanipulációjával a legkorábbi kiállított Miró-kép 1917-ből. A huszas évek Párizsában a festő megtalálta a maga organikus stílusát, majd beállt a szürrealisták közé, ahol azok vezére, André Breton a legszürrealistábbnak kiáltotta ki mindannyiuk közül. E korszaka leghíresebb kiállított képe a vidéki élet rezüméje, A farm, mely Hemingway tulajdonát képezte. A katalán paraszt feje sorozat jelenlévő darabjai Miró politikai hovatartozásának kezdeti megnyilatkozásai: a barretina, a jellegzetes katalán férfisapka az identitástudat felerősödésével jelent meg. Kialakul egyedi stílusa: álombeli tájak, elfolyó, forma nélküli világok. Ekkor kezdi kizárni magát a reális életből, és egyre irreálisabb, amorfabb képeket alkot. A politika és a szürrealizmus olyan irányba taszították, amelyben semmi életszerű nem volt. Felfedezi egy elképzelt világ titkos részeit, s a fiktív tájakba animista elemek is vegyülnek, mint például A Holdat ugató kutyán látjuk. 

A második korszaka kezdetén, a zűrzavaros időkben „kegyetlen karikatúrákat” és „vad festményeket” alkot. Az 1936-39-es polgárháború alatti apokaliptikus képei közül többet farostra fest. Kihalt tájképei közül a leghíresebb kiállított a Csendélet régi cipővel. Az Arató című falfestményének fényképe ugyancsak látható, mely Picasso Guernicájával egy pavilonban szerepelt a párizsi világkiállításon. A falfestmény a pavilon lebontása során semmisült meg. A Franco-rezsim miatt elhagyni kényszerült hazáját, Normandiában telepedett le családjával, ahol a Konstellációk-sorozatot kezdte el, melynek részeként festette meg a kiállítás címadó darabját, A menekülés lajtorjáját. A kép egyfajta önarcképként kezelhető: a Miró ismétlődő motívumai közül megjelenő csillag, madár, nő és a létra egy itt kiállított önarcképén is szerepel. Ekkor már a teljesen kiforrott, gyerekrajz típusú képei dominálnak, amelyeken egy mell vagy vulva épp olyan gyakori elem, mint egy fogakkal rendelkező madár vagy egy arccal rendelkező csillag. Ebből a korszakából megtekinthető még a híres Barcelona-sorozat ötven litográfiája a két terem közötti hosszú falon, melynek központi szereplője Alfred Jarry Übü királya, aki mellett törpék és azok áldozatai is megelevenednek. 

Joan Miró: Katalán paraszt feje (1925)
Joan Miró: Katalán paraszt feje (1925) A képek forrása: Tate Modern
A utolsó négy terembe a hatvanas-hetvenes évek alkotásai kerültek, melyekben az amerikai absztrakt expresszionizmus jegyei fedezhetőek fel. Miró több képét újragondolta, átfestette, így biztosítva a folytonosságot. Egyik legizgalmasabb alkotása az Önarckép, mely fekete-fehér rajzként, aprólékos munkával készült el 1938-ra, amire 1960-ban ráfestett fekete olajfestékkel egy egyszerű alakot. Az utolsó termekben látható az összes kiállított szobor is, köztük van egy bronzba öntött, újraértelmezett A menekülés lajtorjája, az utolsó teremben pedig Őfelsége a király, a királynő és a herceg címmel három ekeszarvat látunk, melyek amerikai totemszobor módjára vannak kifestve és arccal ellátva. 

A tudat alatti képzetek kifejezésének látható argumentumai a hatalmas, egyenként három és fél méteres triptichonok, melyekből néhány külön teremben szerepel. A Falfestmények 1-2-3, a Kék 1-2-3, Az elítélt ember reménye 1-2-3 mind a spontaneitáson alapul: a gyors, kitörésszerű ábrázolásmód eredményeit láthatjuk, melyek mindennemű egyediséget nélkülöznek. Ezek a festmények egy végigélt évszázad emlékei, a kiüresedés alkotásai, amikor egy anarchista, rendszerellenes alkotó elveszíti azt, ami éltette, vagyis a festészettel vívott rendszerellenes harcot. „A tárgy széttépte külső megszokott burkát, alkotórészei önállósultak, lerázták a realitás elvének kötelmeit” – mondta André Breton. Ez a minimalizmus elsöpri a szürreális tájait, alakjait, már csak a kiüresedett alkotások láthatóak, majd még tovább megy: fellázad a galériák, felvásárlók ellen, és felgyújtja képeit. A négy darab Égetett festményből kettő a térbe, és nem a galéria falára van függesztve, akárcsak első párizsi kiállításuk során, 1974-ben. „Tűzzel és tűzből akarok festeni, mivel a tűz inkább teremt, semmint pusztít. A kép ezzel a világ része lesz, megmutatva a művész érzékenységét a világra és az idő pulzálására.” A felgyújtott vászon átlátszóvá vált, az alkotó ezzel megmutatta legszürrealistább festményét, a valóságot. 

A XX. században az emberséget csak úgy lehetett megtartani, ha azt amorf lényekbe transzformáltuk, mivel a reális emberalak követhetetlen és vállalhatatlan irányba indult. A szürrealitásban létrehozott világ így válik a realitás továbböröklőjévé, búvóhelyévé, amely értelemszerűen kiüresedik, majd elég, amikor a sok borzalom véget ér, és a világ visszatér eredeti medrébe. Az egyedülálló, politikai nézőpontú kiállítás mindenkinek kötelező program, aki Miró szürreális szűrőjén keresztül akarja újra megnézni a XX. századot. 

A kiállítás megtekinthető 2011. szeptember 11-ig. 
Szerző: Rácz Gergő
Kiállítás:  Miró,  Helyszín:  Tate Modern, London,  Időpont:  2011. április 14 - szeptember 11.
Címkék: Joan Miró, Tate Modern