A menekülés lajtorjája olyan kiállítás, amelynek tizenhárom termén végighaladva egy egész évszázad rajzolódik ki politikai, történelmi, etnikai kontextusban. Egy katalán alkotót látunk, aki a festészettel küzdött a spanyol elnyomás ellen. A XX. század lenyomata ez a kiállítás, abból is hat olyan évtizedé, amelyben több stílus is megfért egymás mellett: a korai kubistától a szürrealistán át az absztrakt expresszionistáig. Nemcsak a pályakezdő, saját stílusát kereső festő alkotásait látjuk az 1910-es évekből, melyeken a felismerhető formák, színek dominálnak, hanem a történet végén a kilencven éves aggastyán felgyújtott képeit is. A kiállítás egy olyan kor lenyomata, amikor az alapvető normák kifordultak önmagukból. Egy világé, melyben az irreális lett a valóság, ahonnan mindenki menekült. Miró egy erőszak nélküli kifejezésmódban próbált elbújni, azonban mégis részt kellett vennie a politikában, mert a politika is részt akart belőle.

Ő volt az az anarchista festő, aki művészetét vad, öngyilkos festészetnek nevezte, melyből a látogatók csak formátlan alakokat látnak, mondhatni egyszerű krikszkrakszokat, melyek a szürrealizmus talaján léteznek. A néző azért érez(het) ellentmondást, mivel a gyermeki elvont ábrázolásmód nem egy érett festő stílusára vall. Az amorf lények mégsem egy éretlen fantázia termékei: magukon hordozzák a felnőttség bélyegeit, a nemi jellegeket. A sok nemi szerv jelenléte, gyermeki ábrázolásmódja észrevéteti, hogy a választott kifejezésmód csak projekció, egy olyan takaró, mely alá mindenki szívesen visszabújik, ha el akar menekülni a világ elől. Elfedi a kort, melyben élt, olyat mutat, ami gyerekes, de nem gyermekek által létrehozott. Egy olyan korét, amikor emberek döntései nyomán milliók haltak meg, váltak nincstelenné. A gyermekkorba való visszatérés festője Joan Miró, a totális elölről kezdéséé, aki mégsem tudott szabadulni a XX. század terhétől.

Joan Miró: 1968. május

A kurátorok három részre tagolták a kiállítást, a korai képek az első három teremben 1917-1934 köztiek, a középső egységben (a negyediktől a kilencedik teremig) 1934 és 1949 közötti műveket látunk, míg az utolsó négy teremben a 60-as, 70-es évek munkáit helyezték el. 

Az első teremben lévő Észak-Dél a maga fauvista színeivel, kubista térmanipulációjával a legkorábbi kiállított Miró-kép 1917-ből. A huszas évek Párizsában a festő megtalálta a maga organikus stílusát, majd beállt a szürrealisták közé, ahol azok vezére, André Breton a legszürrealistábbnak kiáltotta ki mindannyiuk közül. E korszaka leghíresebb kiállított képe a vidéki élet rezüméje, A farm, mely Hemingway tulajdonát képezte. A katalán paraszt feje sorozat jelenlévő darabjai Miró politikai hovatartozásának kezdeti megnyilatkozásai: a barretina, a jellegzetes katalán férfisapka az identitástudat felerősödésével jelent meg. Kialakul egyedi stílusa: álombeli tájak, elfolyó, forma nélküli világok. Ekkor kezdi kizárni magát a reális életből, és egyre irreálisabb, amorfabb képeket alkot. A politika és a szürrealizmus olyan irányba taszították, amelyben semmi életszerű nem volt. Felfedezi egy elképzelt világ titkos részeit, s a fiktív tájakba animista elemek is vegyülnek, mint például A Holdat ugató kutyán látjuk. 

A második korszaka kezdetén, a zűrzavaros időkben „kegyetlen karikatúrákat” és „vad festményeket” alkot. Az 1936-39-es polgárháború alatti apokaliptikus képei közül többet farostra fest. Kihalt tájképei közül a leghíresebb kiállított a Csendélet régi cipővel. Az Arató című falfestményének fényképe ugyancsak látható, mely Picasso Guernicájával egy pavilonban szerepelt a párizsi világkiállításon. A falfestmény a pavilon lebontása során semmisült meg. A Franco-rezsim miatt elhagyni kényszerült hazáját, Normandiában telepedett le családjával, ahol a Konstellációk-sorozatot kezdte el, melynek részeként festette meg a kiállítás címadó darabját, A menekülés lajtorjáját. A kép egyfajta önarcképként kezelhető: a Miró ismétlődő motívumai közül megjelenő csillag, madár, nő és a létra egy itt kiállított önarcképén is szerepel. Ekkor már a teljesen kiforrott, gyerekrajz típusú képei dominálnak, amelyeken egy mell vagy vulva épp olyan gyakori elem, mint egy fogakkal rendelkező madár vagy egy arccal rendelkező csillag. Ebből a korszakából megtekinthető még a híres Barcelona-sorozat ötven litográfiája a két terem közötti hosszú falon, melynek központi szereplője Alfred Jarry Übü királya, aki mellett törpék és azok áldozatai is megelevenednek. 

Joan Miró: Katalán paraszt feje (1925) A képek forrása: Tate Modern

A utolsó négy terembe a hatvanas-hetvenes évek alkotásai kerültek, melyekben az amerikai absztrakt expresszionizmus jegyei fedezhetőek fel. Miró több képét újragondolta, átfestette, így biztosítva a folytonosságot. Egyik legizgalmasabb alkotása az Önarckép, mely fekete-fehér rajzként, aprólékos munkával készült el 1938-ra, amire 1960-ban ráfestett fekete olajfestékkel egy egyszerű alakot. Az utolsó termekben látható az összes kiállított szobor is, köztük van egy bronzba öntött, újraértelmezett A menekülés lajtorjája, az utolsó teremben pedig Őfelsége a király, a királynő és a herceg címmel három ekeszarvat látunk, melyek amerikai totemszobor módjára vannak kifestve és arccal ellátva. 

A tudat alatti képzetek kifejezésének látható argumentumai a hatalmas, egyenként három és fél méteres triptichonok, melyekből néhány külön teremben szerepel. A Falfestmények 1-2-3, a Kék 1-2-3, Az elítélt ember reménye 1-2-3 mind a spontaneitáson alapul: a gyors, kitörésszerű ábrázolásmód eredményeit láthatjuk, melyek mindennemű egyediséget nélkülöznek. Ezek a festmények egy végigélt évszázad emlékei, a kiüresedés alkotásai, amikor egy anarchista, rendszerellenes alkotó elveszíti azt, ami éltette, vagyis a festészettel vívott rendszerellenes harcot. „A tárgy széttépte külső megszokott burkát, alkotórészei önállósultak, lerázták a realitás elvének kötelmeit” – mondta André Breton. Ez a minimalizmus elsöpri a szürreális tájait, alakjait, már csak a kiüresedett alkotások láthatóak, majd még tovább megy: fellázad a galériák, felvásárlók ellen, és felgyújtja képeit. A négy darab Égetett festményből kettő a térbe, és nem a galéria falára van függesztve, akárcsak első párizsi kiállításuk során, 1974-ben. „Tűzzel és tűzből akarok festeni, mivel a tűz inkább teremt, semmint pusztít. A kép ezzel a világ része lesz, megmutatva a művész érzékenységét a világra és az idő pulzálására.” A felgyújtott vászon átlátszóvá vált, az alkotó ezzel megmutatta legszürrealistább festményét, a valóságot. 

A XX. században az emberséget csak úgy lehetett megtartani, ha azt amorf lényekbe transzformáltuk, mivel a reális emberalak követhetetlen és vállalhatatlan irányba indult. A szürrealitásban létrehozott világ így válik a realitás továbböröklőjévé, búvóhelyévé, amely értelemszerűen kiüresedik, majd elég, amikor a sok borzalom véget ér, és a világ visszatér eredeti medrébe. Az egyedülálló, politikai nézőpontú kiállítás mindenkinek kötelező program, aki Miró szürreális szűrőjén keresztül akarja újra megnézni a XX. századot.