Roland Auzet és Jérôme Thomas az új- (vagy kortárs) cirkusz képviselői. A Trafó felvállaltan népszerűsíti a színház és a cirkusz határán levő műfajt, mely többre törekszik a puszta lélegzetelállításnál – szépségre, költészetre vagy akár társadalmi szerepvállalásra. Az ínyenceknek való Fejben zsonglőrködő férfiak című előadás egy sorozat, legalábbis az idei évadra jutó széria befejező része az ausztrál C!RCA (az előadásról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk.), és a francia Compagnie Adrien M után.
A két nagyformátumú művész, a zeneszerző és zenész Roland Auzet és a zsonglőrművész Jérôme Thomas találkozása nem egyszerűen a zene, a cirkusz és a színház határmezsgyéjén mozgó produkcióhoz vezetett, hanem e három műfaj – csodálatos képekkel is gyönyörködtető – tiszta szintéziséhez. Hang, ritmus és mozgás elválaszthatatlan egymástól, és az előadás, rendkívül játékos és kaján módon foglalkozik a három őselem kapcsolatának tyúk-vagy-a-tojás problémájával.
A zenész és a zsonglőr öltönyben, mezítláb érkezik a színpadon felépített, földöntúlian furcsa világba. Fából és fémből készült mértani testek, orsó és gyűszű alakú tárgyak hevernek szerteszét, melyek az előadás során majd mind mozgásba lendülnek, hangszerként születve újjá. Olyan ez a hatalmas tükrökkel megsokszorozható, kitágítható tér, mint valami dimenziókon túli, a mozgás és a hang esszenciájára, anyagára épülő, artisztikus makrokozmosz. A két férfi pedig mintha véletlenül csöppent volna e kialakult és felfedezésre váró világba, mely folyamatosan változik és átalakul, ahogy a szereplők birtokukba veszik. Mindketten a saját terepükön lépnek működésbe: miközben a zenész megszólaltatja a hangszereket – vagy legalábbis hangképzésre létrehozott tárgyakat –, a zsonglőr a levegővel és a labdáival lép interakcióba, de szemet gyönyörködtetően használja zsonglőrködésre a saját nyakkendőjét vagy akár néhány madártollat is. Igazi bravúr, amikor mindkét szereplő gurulós széken ülve, a színpadon fel-alá száguldozva végzi „feladatát”.
 Jelenetek az előadásból |
A két férfi nem egymástól függetlenül, hanem egymással folyamatosan kapcsolatba lépve, versenyre kelve, játékot kezdeményezve tüsténkedik saját világában, a hang és a mozgás dimenziójában. A zsonglőr labdái nem egyszerűen a zene ritmusára repülnek fel és potyognak alá – mintha egyenesen a zene matériája és a ritmus mozgatná és lebegtetné őket. A labdák olykor fizikai kapcsolatba kerülnek a hang forrásával: egy-egy ütemben a dobon pattannak. A zsonglőr egy ízben átmerészkedik a zene terepére: ketten, ököllel (mégis finoman különleges ritmust létrehozva) vernek egy cimbalomszerű tárgyat. Máskor egymást másolják, csak éppen az egyiküknél fehér labdában végződő dobverő, a másiknál rendes, fehér labda van. Egymáson átnyúló mozdulataik teljesen összeolvadnak, nem lehet tudni, hogy melyiket irányítja csak a kéz és melyiket a gravitáció is: a kiszámíthatóság és a véletlen egy és ugyanaz itt. Állandó játékban van zene és mozgás, s nem lehet tudni (de nem is fontos), hogy ki volt a kezdeményező: elvégre a zenész és a zsonglőr is a ritmus bűvöletében él.
 A képek forrása: PORT.hu – Trafó |
A színpadkép pedig folyamatosan tágul. A közönség figyelme eleinte a kozmosz egy szeletére fókuszál (talán épp ez az egy hátránya van az előadásnak, hogy a kis térben játszódó jelenetek nem elég látványosak messziről, a Trafó nagy terében), például az egymás mellett ülő két férfira, vagy az asztallapnyi területre helyezett, apró hangszerekre; majd egyre fontosabb lesz a teljes színpadot átfogó, sőt a színpadon túl is terjedő látvány. A zenész hatalmas tükröket forgat egymással és a közönséggel szembe, és a megvilágítástól is megsokszorozódik a színpad közepén levő, nagy, glóbusz formájú hangszer árnyéka. A zsonglőr Atlaszként veszi vállára a hatalmas gömböt, mely cseng és bong – nem maga a tárgy, hanem hangja és árnyéka tölti be a teljes teret. A férfi maga körül is megforgatja a glóbuszt, majd „felakasztja az égre” – mintha a Naprendszer működését modellezné.
A legutolsó jelenetben minden hangszert egyszerre szólaltat meg a két férfi – hatalmas lendülettel perdítik meg, majd indítják újra az orsókat és gyűszűket, és még az egyszerű széket is hangosan húzzák végig a padlón. Minden tárgy és árnyék mozgásba lendül, minden a saját ritmusát követve gyorsul és lassul: elviselhetetlen szépségű a kozmosz működése.