Háy János: Nehéz / Bárka Színház, POSZT 2011
2011.06.09.

A fiú felnő, férfi lesz belőle, küzd, küzd és megint csak küzd, hogy aztán végül szükségszerűen elbukjon. Hiába, még ma is a banális történetek a legjobbak. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

De messzebbről kell kezdeni, méghozzá a szerző Háy János és a rendező Bérczes László (munka)kapcsolatánál, ami jócskán túlmutat az egyszerű képleten, miszerint Rendező olykor vagy menetrendszerűen színpadra viszi Szerző éppen aktuális darabját. Nem, itt mély és szoros, gondolati-érzelmi viszonyt, kivételes lelki harmóniát kell kettejük között regisztrálni, amely viszonylag ritkán adatik meg az alkotói oldalnak, s még ritkábban válik ennyire evidensen érzékelhetővé a nézőtér felől. 

Ha azt mondjuk, hogy Bérczes folyékonyan beszéli Háy nyelvét, még nem mondtunk semmit: a beregszászi A Pityu bácsi fia és a szabadkai Gézagyerek után a Bárkán született Nehéznek is védjegye az az aprólékos, zavarba ejtő gondosság, amitől és amivel a Háy-szövegek speciális mikroklímája azonnal otthonossá és ismerőssé, szerethetővé és félhetővé válik a kezei között. És ez igazán nem a (főleg a régebbi) drámák kapcsán emlegetett szociografikus hitelességen (és annak nyílt színi megteremtésén) múlik, hanem ennek a szomorú, szánalmas, tragikus, egyszóval: nehéz világnak a belülről fakadó kimunkálásán.

Lázár Kati
Lázár Kati
Mert hát nem könnyű itt senkinek, nagyon nem az. A Feleségnek, aki húsz éven át tűr: először a szép remények lassú szétfoszlását nézi végig, utána meg a Férfiból áradó, napról napra erősödő acetonszagot kénytelen elviselni. A (színpadon nem megjelenő) gyerekeiknek sem könnyű: ha hallják, hogy apjuk éjjel hazadülöngél, inkább úgy tesznek, mintha már rég aludnának. Nem könnyű a Tanszékvezetőnek, akinek a valaha (talán?) volt barátság és beosztottját, a Férfit érő panaszok-támadások, meg saját pozíciója megtartása között kell ügyeskedve lavíroznia, de azért végül muszáj a sarkára állnia, s a Férfit elküldenie a tanszékről. Nem könnyű az Anyának, hiszen a rosszindulatú falubeliek kíváncsi kérdéseire nem tud (nem mer) őszintén felelni, hiszen ő minden, a városból érkező pletyka és mendemonda ellenére úgy érzi, minden tőle telhetőt megtett a gyerekéért. Meg különben is sokszor mondta, hogy a Férfi vigyázzon a hídon, aki végül ennek ellenére…

A legnehezebb azonban az imént címszavakban felvázolt kapcsolati háló közepén vergődő Férfinak. Mindenki csak terheket akaszt rá, ő meg a felszínre evickélve a segítő kezek helyett csak egy-egy pohár vagy üveg után nyúl, amik ugyan feledést nyújtanak ideig-óráig, a megoldásban viszont nem segítenek. A Férfi bízott és hitt abban, hogy a falusi életet odahagyva, nem egyszerűen egy/a városban, hanem Pesten végre lehet belőle valaki; valaki más, mint amire genetikailag, szociológiailag és még ezer más módon predesztinálva van: egyetemi ember, tanár, családapa, szóval egy másik kaszt tagja. Valaki, aki már nem akar és nem tud azokhoz és azoknak tartozni, akik közül valaha érkezett. Akik ugyan nem várják vissza, mindenesetre nem lepődnek meg különösebben, amikor visszaérkezik hozzájuk. A kör bezárult: „ez a rém lebegett előttem, hogy ülök a vonaton, és a vonat visz vissza, vissza oda, ahonnét eljöttem.”

Mucsi Zoltán
Mucsi Zoltán
A Férfi folyamatosan ingázik, de nem csupán a (névtelen) falu és Pest között: egész, szánni való kis élete szünetmentes ingajárat lesz. Terek, idők, szerepek, pozíciók között bolyong, és mindezt kimondva, kimondatlanul csak azért, hogy magyarázatra leljen: hol rontotta el? Túl szimpla lenne a történet, ha a felelősök, bűnösök kereséséről szólna. Keményebb, ridegebb így, hogy nincs kire ujjal mutogatni, pontosabban annyi mindenre és mindenkire kellene/lehetne mutogatni, hogy az ember két keze nem volna elég hozzá. Ellentétek szorításában vergődik a Férfi: közgáz vagy jog helyett „csak” kertészeti egyetem; (látszólag) elmúlt gyerekkor és várva várt, de csak kudarcot hozó felnőttség; az egykori közepes tanulót feszítő elszánás, hogy jó tanár legyen; a sötét, „örökölt” tudatlanság legyőzése a doktorátus megszerzésével és így tovább.

Mindezen tényekről a színpadon kétszer is értesülünk: előbb a Férfi másfél órás, lenyűgöző óriásmonológjából, aztán a sorsdöntő – a munkával és a családdal történő végleges szakítást elhozó – nap eseményeinek megmutatásából. Ez utóbbi kevésbé érdekes, mert hát a monológot hallgatva gyorsan világos lesz az, amit amúgy is tudunk, hogy ti. hallgatóságtól, hangulattól és még tucatnyi más dologtól függ, hogy éppen mikor hogyan mesélünk el egy történetet. Az egy részben játszott előadás utolsó harmadában tehát megjelennek az addig csak a Férfinak az Anyának címzett-ferdített elbeszéléséből megismert alakok, s bár Varga Anikó, Ilyés Róbert, Gados Béla és Pásztor Tibor korrektül teszik a dolgukat, jelenlétük nem sokat rak hozzá a színre lépésüket megelőző szöveg erőteljes, sűrített drámaiságához.

Mucsi Zoltán, Pásztor Tibor és Gados Béla. Fotók: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Mucsi Zoltán, Pásztor Tibor és Gados Béla. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
A nyitó szöveg formáját tekintve valóban monológ: a kollégiumi évektől az egyetemre való bekerülésen át a(z új) család megszületéséig és szétzülléséig ívelő gigantikus magánbeszéd ez, de Mucsi Zoltán és Lázár Kati bravúros játéka révén minden kétséget kizáróan párbeszéd válik belőle, még akkor is, ha az Anya egyetlen szót sem szól. Mucsi Zoltán sokrétegű, mesteri alakításában talán az a legizgalmasabb, ahogyan és amilyen pontosan érzi és érzékelteti a férfiban megbúvó gyermeket. A Férfi által az évtizedek során magára aggatott, minden tiltakozása ellenére rászáradt maszkok mögül az alkohol segítségével csalogatható elő a gyermeki ártatlanság elveszett ideje. A szövegtengerben, az indázó háy hosszúmondatokban előbb csak mellékszálként jelenik meg az alkohol, hogy aztán szinte észrevétlenül egyre nagyobb teret követeljen magának, s végül valamifajta világmagyarázó elvvé terebélyesedjen. Egy (új) élet felépítési kísérletéről hallunk, s közben a szemünk előtt maga a leépülés zajlik.

A stilizált falusi konyhában, ami tulajdonképpen egy fekete kocka (díszlet: Sárkány Sándor), a Férfi csak mondja a magáét, az Anya pedig közben zöldséget pucol, levest főz, és bár szava sincs, a Lázár Katiból áradó intenzív figyelem és sűrű némaság beszédesebb lesz bármilyen verbális reakciónál. Szeretet, neheztelés, gondoskodás, féltés, figyelem, düh, elkeseredettség – ez mind és még sok más ott van az Anya kemény arcvonásaiban, törődött tekintetében, apró gesztusaiban, fáradt járásában. Viseli és elviseli az anyaságot, mert nem tehet mást. Fia rendszeresen a fejéhez vágja: „a mama nem tudott semmit”, pedig ha valaki egyszer látja ezt az arcot, akkor azonnal rájön, hogy ez a nő bizony mindent, de igazán mindent tud. Ezt, a tekintetéből áradó keserves mindentudást magammal viszem a színházteremből.
 
Szerző:  Háy János,  Cím:  Nehéz,  Rendező:  Bérczes László,  Zeneszerző:  Dresch Mihály,  Díszlettervező:  Sárkány Sándor,  Jelmeztervező:  Kárpáti Enikő,  Szereplők:  Mucsi Zoltán,  Lázár Kati,  Gados Béla,  Ilyés Róbert,  Varga Anikó,  Pásztor Tibor