Andy Warhol egyik leghíresebb tanácsa volt, hogy ha igazán meg akarjuk ismerni őt, nézzük a képei, filmjei felszínét – a felszín alatt ugyanis nem találunk semmit. Bár a sokszorosítás technikáit alkalmazó művek elsősorban a látványról, a látványosságról szóltak, az irányzatot magát nagyon is kritikusnak tartották, éppen a termelés és fogyasztás rítusának ismétlése miatt.
 Hubertus von Hohenlohe: Zip Down My Face |
A pop art legendás alakját Hubertus von Hohenlohe is példaképének tekinti (bővebben l. a művész honlapját itt – a szerk.), huszonéves kora óta barátjának tartotta Warholt, akitől megkapta a „polaroidherceg” becenevet. Hohenlohe munkássága egyértelműen a popkultúra követéséről és alakításáról szól: mintha magát is különc popikonnak tartaná, aki fogyasztható, kortárs művészeti termékeket állít elő. Hercegi származása, kozmopolita életmódja, sportolói és művészi karrierje eleve színes egyéniséggé teszi, amit tudatos menedzsmenttel épít tovább: budapesti kiállításának megnyitóján kék cipőben, a ’80-as éveket idéző teniszpólóban és hozzá illő kék napszemüvegben jelent meg.
Hohenlohe az Andy Himalaya és a Royal Disaster elnevezésű popbandák énekeseként maga fotózta a lemezek borítóját, ennek kapcsán figyeltek fel rá Ausztriában, így reklám- és divatfotósként is kapott megbízásokat.
A magyarországi kiállítás anyaga a Pop City Trash címet kapta, amellyel a kurátorok nem árulnak zsákbamacskát, hiszen éppen ez a három téma fonódik össze a tárlaton. A városi tér, a popkultúra, a tömegtermékek és az ezekből keletkező szemét – vagy éppen a tömegtermék mint hulladék, értéktelen tárgy – tematikája nem számít újdonságnak, egyedül a kiállítási helyszín tűnik szokatlannak. A Magyar Nemzeti Múzeum homlokzatán újszerűen hat a pop art hangulatát tükröző molinó, az intézmény ugyanakkor komoly tervekkel vágott neki a nyári időszaknak: párhuzamosan négy kiállítást, ebből három fotós anyagot hoztak tető alá. Mind az európai országok történelméről szóló vándorkiállítás, mind a magyar származású Ghitta Carell életművét bemutató anyag közönségbarát tárlatnak számít, ebbe a koncepcióba illeszkedik bele Hohenlohe anyaga is – miközben fiatalos témaválasztásával valamennyire ki is tűnik a sorból.
A tárlat, akárcsak a beharangozó plakát, a popkultúrából ismert lendületes, élénk színekre és a pasztell kontrasztjára épül. A szürke árnyalatú falakon életre kelnek a nagy méretű, akár három méter széles C-printek és digitális nyomatok. Hohenlohe rájátszik a hanyag művész szerepére, arra, hogy képei olykor véletlenszerűen sikerülnek jól, illetve az első változatot használja fel a további szerkesztésnél. Több ars poeticának hangzó mondat, vagyis rózsaszínnel írt idézet is megjelenik a falakon, mintha maga a művész fújta volna fel egy stencil segítségével: „Mindig az a kép a legjobb, amit először készítek” (The first pic I take is always the best), „A szemem uralja az agyam” (My eyes rule my brain), „A trash divatos!” (Trash is trés chic!), „Utcai művész vagyok, utca nélkül” (I am a street artist without a street).
 Hubertus von Hohenlohe: L1010888 Montage |
A kiállítótérben ezek a kijelentések ironikussá válnak, hiszen a múzeumi közeg eleve megváltoztatja a fotók és az eljárás jellegét, a művészeti kánon ellen lázadó, spontán, pop art-trendet követő alkotó a kiállítótér szabályai közé csöppen. És éppen ezen a ponton keletkezik a zavar: próbálnánk a képek felszínét élvezni, ahogy Warhol is javasolta, ám közben Warhol halála után több mint húsz évvel nem elég egyszerűen divatosnak, színesnek és a fogyasztói társadalom elemeit használó alkotónak/fotósnak lenni. Ha pedig társadalomkritikai célzatot keresnénk, ami egyébként a pop art mint irányzat hátterében mindig is működött, felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire eredeti, újszerű Hohenlohe üzenete és az alkalmazott technika?
Ebből a szempontból inkább egy jól szerkesztett, de kiszámítható önarckép-sorozatként működnek a kiállított képek. A német származású fotográfus ugyanis alapvetően a tükröződő felületeket használja ki, azok segítségével komponálja képeit. Akár fő-, akár mellékszereplőként, megbújva, de valamilyen formában szinte mindegyik fotón megjelenik az alakja. Lehetne ez a herceg védjegye, ám ebben a formában nem bizonyul elég eredetinek. A fotók egyfajta városi szerepjátékként is felfoghatók, amelyben az alkotó hol egy film hangulatához öltözve örökíti meg magát, hol múzeumi környezetben, hol pedig egy kirakat üvegében jelenik meg. Néhány képen a szabályos geometriai formák és a színek hangsúlyosak, például a hulladékról készült felvételein, ahol még a textúrák közötti különbségek is jól érvényesülnek. Egyes montázsokon a pop- és rockzene jelképei, például a gitár vagy Jim Morrison portréja köszönnek vissza; kirakatbábuk, modellek, sportolók és szuperhősök képei jelennek meg az előtérben, de még egy politikai tartalmú graffiti is felbukkan.
 Hubertus von Hohenlohe: Ice Cream Faith Montage (A képek forrása: Magyar Nemzeti Múzeum) |
A kiállításon bepillantást nyerhetünk Hohenlohe privát szférájába, a félkör alakú térben ugyanis saját, vagy mások által készített amatőr fotókon mutatja be családtagjait, barátait, zenei és sportolói múltját. Az önarcképek ebben a kontextusban egészen más értelmet nyernek, ugyanakkor viszont hiába a gesztus, amellyel közvetlenebbé tehetné magát a tárlatot, kényelmetlen a magánéletének kívülállóként való szemlélése.
A Nemzeti Múzeum tárlata valójában nem ígér többet, mint amit a fotográfus – saját bevallása szerint – el akar érni: a hangsúlyt az esztétikai élményre, a városi tér megfigyelésére, a formák és színek nyújtotta szépségre helyezi, melynek segítségével a nézőben is kreatív energiákat ébreszthet. Ezek felszabadulásához azonban leginkább katartikus múzeumi élményre lenne szükség, e tekintetben azonban Hubertus von Hohenlohe kiállítása csalódást kelthet.
A kiállítás 2011. július 31-ig tekinthető meg.