Persze a szuperlatívuszokkal mindig bölcs dolog csínján bánni, mégis ez esetben megkerülhetetlen, hogy elhangozzék: Kurt Ellinget a műfaj rajongóinak zöme korunk legjobb férfi énekesének tartja. Tudása s alázata old school, lazasága kurrens, simogató baritonja időtlen, egyik védjegyének számító scatelése pedig olykor futurisztikus. Másik védjegye dalainak költőien eredeti szövegvilága (nem ritka, hogy feldolgozott nótákhoz is új szöveg készül), melyért személyesen ő felel. És ehhez kapcsolódóan az a bizonyos történetmesélős előadásmód. Nála az intellektus nem allűr, tőle még a romantika sem geil. Napjaink Sinatrája, mondják sokan – ám az efféle hangzatos párhuzamokkal inkább távolodunk a lényegtől, mintsem közelednénk hozzá. Egy szó, mint száz, Kurt Elling nagyon ott van, ő kérem szépen kúl.
 Kurt Elling |
Ezért minden tiszteletem a szervezőké, amiért egy ilyen kaliberű nemzetközi nagyágyút idecsábítottak (a hogyanról sajnos nincsenek ismereteim). A chicagói sztár először járt Budapesten, mégis régi ismerősként fogadta a közönség. És nem csak őt, hanem legutóbbi, The Gate című lemezének dalait is. A zsúfolásig telt terembe éppen csak az a csörgődob fért már be, melyet Elling olykor fel-felkapott.
Joe Jackson ’82-es Steppin’ Out című dalával nyitott. A nyugis, mégis sodró szerzemény lassacskán újkori sztenderdként is tekinthető, annyian elénekelték. Elling hanyag eleganciája remekül passzolt a számhoz, amely már csak azért is volt stílszerű kezdés, mert szövege az éjszakába indulók izgatottságát ragadja meg, amikor nem tudni még, mi jön. A balladisztikus Dedicated to You meglehetősen gospelesen díszített sorai után a minimalista Samurai Cowboy érkezett, amelyben a harcedzett ritmusszekció biztos alapjain szájdobolt egy keveset Elling, majd lemerészkedett legmélyebb hangi regiszterébe – a megidézett tematikához illően countrys frazeológiában. Mindeközben igazi showmanként is megmutatta magát; DJ-felszerelés híján olykor zakója hajtókáján szkreccselt mikrofonjával, ami rém mulatságos elemnek bizonyult.
Mint ahogy az is kiderült, Ulysses Owens Jr. dobos és Harish Raghavan bőgős nem véletlenül turnézhat a szóban forgó gigasztárral; példás összjátékukat tanítani lehetne. S mintha így lett volna kitalálva, a soron következő Where Are You című számban Laurence Hobgood egy olyan álomszép zongoraszólót követett el, hogy a teremben megfagyott a levegő. Aztán Elling végre előhúzta az aduászt: percekig scattelt (ezúttal még zenei kísérettel) tökéletes intonációval, virtuóz ritmikával, letisztult dramaturgiában. Vagyis ahogyan szokott, és aminek a kilencvenes évek derekán történt berobbanását jórészt köszönheti. Ez az emberi hangot hangszerként használó technika önkéntelenül is Al Jarreau-t idézte fel bennem, és szerintem ezt az asszociációt Elling sem venné sértésnek. Innen pillanatnyilag nem lehetett fokozni, jó érzékkel szünetet is tartott a csapat.
 Laurence Hobgood |
A második részben a kétségtelenül dallamcentrikusan, ám igen kiszámíthatóan szólózó John McLean gitárossal egészült ki a négyes, a dalok stílusa pedig egyre határozottabban kezdett távolodni a mainstream jazz világától az igényes pop felé – utóbbi kifejezetten üdítően hatott, egyben bizonyította Elling ezerarcúságát. A Beatles Norwegian Woodjának ízléses átirata után az After the Love is Gone (eredetileg Earth, Wind & Fire) jött, amely számomra az est vokális csúcspontja is volt egyben. A nagyívű balladában Elling soulos érzékenysége és muzikalitása George Benson és Luther Vandross leggyönyörűbb pillanataira emlékeztetett.
Az elmondottak ellenére tény, hogy Elling és McLean nagyon egymásra találtak, illetve jól kiegészítették és láthatóan derekasan inspirálták is egymást az ezek után következő három dalban (L’estate, Skylark és Stevie Wonder Golden Lady című slágere) egyaránt. Szűnni nem akaró tapsával a közönségnek végül három ráadást is sikerült „kierőszakolnia” a művészből (Higher Vibe, Luiza és egy acapella scat improvizáció), aki őszintén meghatottnak tűnt a szeretetteli fogadtatás láttán. Pedig elméletem szerint lelke mélyén ő maga is tudta: a hálás taps még véletlenül sem udvariaskodás volt, hanem egy fantasztikus este méltó jutalma.