Hommage á Ligeti / UMZE Kamaraegyüttes, MűPa
2011.05.31.

Immár ötéves hagyomány, hogy az Új Magyar Zene Egyesület kamaraegyüttese Ligeti György darabjait tűzi műsorára az év ezen szakában. A főhajtáshoz most is neves vendégművészek csatlakoztak, és egészen kivételes produkciók születtek. ASZÓDI MÁRK KRITIKÁJA.

Rácz Zoltán
Rácz Zoltán

Ligeti György vitán felül a XX. század meghatározó zeneszerzője. Többek közt katartikus erejű Requiemje, komponálási trouvaille-októl hemzsegő zongoraetűd sorozata és kultikus filmekben (2001: Űrodüsszeia, Ragyogás, Tágra zárt szemek) felbukkanó szerzeményei tették világszerte ismertté és elismertté. S persze egyetlen, majdhogynem stiláris előzmény nélküli operája, a Le Grand Macabre. A Rácz Zoltán vezette muzsikusok ezen a rendkívüli érzékkel szerkesztett estén a mester hazai pódiumokon ritkán játszott, mégis közismert műveiből nyújtottak át egy olykor némiképp bizarr küllemű, mégis letaglózó csokrot. A programfüzet szerint Ligeti kísérletező korszakából válogattak, igaz, magam nemigen tudok más korszakáról, de persze értem a periodizációt. Ligetit a tárgyalt időszakban - vagyis 1950-től a hetvenes évek végéig - a hang mint olyan foglalkoztatta.   

Elsőként – a mondhatni kortárs darabokra (elsősorban Kurtág műveire) szakosodott - Csalog Gábor lépett a dobogóra, hogy a méltatlanul ritkán játszott Musica Ricercata ciklus tizenegy tételét interpretálja. (Melynek egyébként több témája újra és újra felbukkan Ligeti más szerzeményeiben is.) Briliáns érzékkel és magabiztos technikával vezette végig hallgatóságát azon a varázslatos úton, amely egyetlen hang - eltérő intenzitásaiban és oktávellenpontjaiban rejlő - melodikusságától (Sostenuto MisuratoPrestissimo) a teljes kromatikus sort használó misztikus építkezésig vezet. A csúcspont természetszerűen a leghíresebb hetedik tétel volt, amelynek megunhatatlan feszültségét a gépies osztinátót hozó bal-, és a meseszép folklór dallamot játszó jobb kéz szólamainak polimetrikus súrlódásai adják. A gigászi feladat sikerült; a rendetlenség rendje megszületett. A két dallamvonal teljes ritmikai függetlenedése maga lett az összhang, amiként azt a szerző megálmodta.

Ezután Spányi Miklós és az emblematikus Continuum következett. Spányi nemzetközileg magasan jegyzett csembalóművész (is), így nem volt nagy meglepetés, hogy az ördögi tempóból következő nevezetes érzékcsalódás előállt. Jelesül, hogy a hangok sebes egymásutánja fülünket becsapva egy bizonytalan körvonalú akusztikai masszává ért össze, egyfajta hangköddé, mely a játékos direkt intenciójától független belső hangsúlyokat követelt ki magának. A darab nehézségi fokát – és persze Spányi tudását - jól mutatja, hogy a Continuum a csembalónál jóval lomhább billentésű (s másként „kopogó”) zongorán már de facto eljátszhatatlan.

Szathmáry Zsigmond
Szathmáry Zsigmond

A folytatásban a zenei avantgárd afféle csomolungmái, az Aventures és a Nouvelles Aventures érkeztek. A hatvanas évek elején íródott darabokra a kamaraegyütteshez három nehézsúlyú Ligeti-előadó, Barbara Hannigan (szoprán), Károlyi Katalin (mezzoszoprán) és Paul Alexandre Dubois (bariton) csatlakozott. A zihálásból, kuncogásból, vinnyogásból és még megannyi expresszív ösztönhangból s fonémából szerkesztett artikulációs orgiák tulajdonképpen az emberi vokalitás görbe tükrei, egyszersmind az operai gesztusok groteszk paródiái. A látszólag iránytalan handabandázás azonban korántsem jelenti azt, hogy előadásuk egyszerű feladat volna, sőt. A tökéletes intonáció mellé rendkívül gyors reakcióidő és kivételes színészi készség is szükségeltetik. Az előadás egyszerre volt szórakoztató és drámai, s a szó legigazabb értelmében: szürreális. 

A szünet után ismét Spányi Miklós következett a Passacaglia ungherese hagyomány és téboly közt ingázó andantéjával, valamint a Hungarian Rock címet viselő, barbármód virtuóz chaconne-nal. E felettébb technikás darabok láthatóan ismét nem jelentettek valódi problémát a művésznek, játéka végig átgondolt és kifejező volt. Majd sejtelmes félhomály ereszkedett a teremre, a tekintetek a magasba szegeződtek. Szathmáry Zsigmond érkezett az orgonához, hogy illusztrálja, miért tekint a világ a múlt század egyik legjelentősebb orgonaszerzőjeként is Ligetire. A nyugati zene elemi hangközviszonyait manipuláló Harmonies, a Continuumban használt érzéki csalódáshoz hasonlatos hatáskeltéssel operáló Coulée, illetve a kromatikus Ricercare rideg monotonitása után jött a klasszikusnak számító Volumina. Utóbbi gyakorlatilag a szintén a ’60-as évekből való nagyzenekari Atmosphéres alapgondolatának orgonára való átültetése, hangfürtök színeváltozásával a középpontban. Szathmáry – ki saját szerzeményeiben is előszeretettel használ szokatlan orgonahangzásokat, „mozgó színeket” - elemében volt, higgadt eleganciája pedig csak fokozta az olykor mennyei, máskor démoni hatást.  

A hangontológiai utazás ezzel akár véget is érhetett volna, hiszen a Musica Ricercata pőre „A” hangjától eljutottunk a fullasztóan tömény klaszterek világába. De még mindig lehetett fokozni. A kanadai Barbara Hannigan azzal a bizonyos jellegzetes pisszegéssel visszatért mint Gepopo, hogy a Nagy Kaszástól rettegő domina-rendőrfőnökké átlényegülve elénekelje (és dirigálja!) a zenetörténet énektechnikailag egyik legnehezebb, nem kevés fekete humorral fűszerezett áriáját (Mysteries of the Macabre). Mégpedig bravúrosan, és ugyanez igaz a zenekar játékára is. Hannigan tökéletesen hozta a karikatúraszerű hisztérikát; energikus színpadi jelenléte és valószerűtlenül pontos éneke tette végleg feledhetetlenné ezt a nagyszerű estét.

Vö. Csengery Kristóf: Ligeti-világszám 

Szerző: Aszódi Márk
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2011. május 23.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott