Annyiszor hallottuk már, hogy Egry = fény+Balaton, hogy voltaképpen eszünkbe sem jut meglátni a képeket. És ha mégis látjuk a festményeken például a festő édesanyját, feleségét, önarcképét, verandáját, a nyájat és Krisztust érzékeny szemmel és ecsettel, mesteri módon megfestve, átsiklunk rajtuk mint mellékes momentumokon, és kizárólag a „balatoni” képekre reflektálunk. A miértre több magyarázat is van: egyrészt ezek a festmények átütő erejűek, éterien gyönyörűek, kétségtelenül az életmű csúcspontját jelentik, másrészt meg így lettünk kondicionálva. A Kogart Galéria tárlata árnyalni kívánja a sematikussá merevedett képet a művész korai és érett korszakának heterogenitását hangsúlyozó bemutatásával.
Hogy honnan volt Egry Józsefben, a zalai parasztfiúban az a merészség, kurázsi vagy polgári gőg, hogy elhatározza: festőművész lesz – szinte érthetetlen. Nincstelen napszámos szülők sarjaként, a nyomor legmélyén múzeumba járt képeket nézegetni. Később az iskolából kimaradt, de a festés maradt: beállt inasnak egy festőműhelybe. Lyka Károly műkritikus figyelt fel rá; az ő segítségével jutott ki 1905-ben Párizsba tanulni, majd 1907-ben elkészültek első komoly képei: a mostani kiállításon is látható Menhely előtt és az Önarckép ablakban.
 Éjjeli menhely előtt |
A Menhely előtt (vagy Éjjeli menhely előtt) sokszor kiállított kép, amiben amellett, hogy kiváló festmény (a művész 1000 koronás állami ösztöndíjat kapott utána), nagy szerepe van az előző kurzus munkásmozgalmi irányultságának, a századelő – tényleges – nyomorát nyomatékosító politikai ideológiának. A festő korai korszakát valóban jellemzi a szociális érzékenység: nemcsak a menhely előtt várakozókat, de a városi csavargókat, akkori szóhasználatával az apacsokat is megörökíti (Apacspár, 1910); belgiumi útjának (1911) fő hozadéka pedig a munkásokról, elsősorban a kikötői munkásokról készült képei (Kikötőben /1911/, Kikötő /1913/, Zsákoló munkások /1911/, Hajómunkások /1914 körül/). Igen kifejező a fáradtságtól elnehezült parasztokat ábrázoló Hazafelé (1910), amelyért a „magyar Millet” nevet is kiérdemelte a kiállítási ismertető szerint.
Elgondolkodtató kontrasztot jelent ezekkel a képekkel szemben a kései vagy érett korszak teljes és kifejezett apolitikussága. Csupán néhány – de annál finomabb – reflexiót találunk az első világháború (Katonák a Balaton partján /1916/ és Sebesültszállítók /1917/), de semmifélét a második világégés eseményeire. Sőt: az ember és természet mennyei harmóniáját kifejező Aranykapu (a kiállítás második szintjén található főmű) 1943–44-ben, az embertelenség legfertelmesebb idején készült. Erre csak kétes magyarázatot ad a festő teljes, badacsonyi elvonultsága, hiszen mindkét háború őt is érintette. Az egyikben katona volt, a másikban pedig polgári lakosként szenvedő alany. Alig hihető, hogy hozzá ne értek volna el a hírek, vagy hogy Keszthelyen és Badacsonyban ’44-ben ne vitték volna el a zsidókat, és hogy erre Egry érzéketlen lett volna. Hiszen jó barátja és gyűjtője volt a kiváló festő, Farkas István, aki szintén erre a sorsra jutott.
 Kikötői munkások |
A választ csak találgatni lehet. Az egyik az „evilági” témáktól való szándékos és radikális elzárkózás lehet. A másik, hogy talán már fiatal éveinek témáit is kevésbé a társadalmi elkötelezettség jelölte ki, mint inkább saját közege és élethelyzete, a városi és vidéki szegénység és nélkülözés. A harmadik, hogy nem ismerjük összes művét, hiszen jó néhány elégett a háborúban. A negyedik, hogy némely képén talán nem ismerjük fel a szándékot, amit reflexiónak szánt mindezekre.
Egry nem szívesen beszélt a művészetéről. Szerinte a „festő csak akkor beszéljen, ha a képe semmit se tud mondani. Akkor is jobb, ha hallgat.” És tényleg nem könnyű verbalizálni a Balatonnál való letelepedéstől számítható klasszikus korszakának festészetét: nem elsősorban intellektuálisan elemezhető, és kevéssé igazodik stílusirányzatokhoz. (Talán inkább muszájból „vizionárius expresszionizmus”-nak szokás nevezni.) Itt egy olyan, a lélek mélyéből származó iniciatívával van dolgunk, melynek megnyilvánulásai, objektumai a tökéletes tisztaságot, őszinteséget és azonosságot mutatják fel. A mű egyenlő lesz alkotójával: a művész semmiféle manírral, technikai bravúrral, gáláns gesztussal nem ad engedményt korának, az esetleges (és tényleges) elvárásoknak; semmi nem tereli el figyelmünket a lényegről: a létezésről. Egry művészete: létművészet. Tájat fest, sokszor a szabadban, mégsem plein-air művészetet művel. Bár az alkotói szándék a környezet megragadására törekszik, nem mechanikus módon, ahogy ő fogalmazta: „Én nem a Balatont, hanem annak világát festem.” A belsővé tett tájat láthatjuk tehát; a számára oly otthonos Balaton világát átlényegítve magán.
 Napfelkelte |
Bámulatba ejtőek azok a képei, melyeken az atmoszférát, a remegő fényt festi meg. Ezek festészetének – és a kiállításnak is – a csúcsát jelentik. A szemünk előtt hol vibrál (A horgász, 1935), hol súlyosan zuhog (Esőben, 1937), hol visszaverődik (Nap a víztükörben, 1937), hol megtörik (Szivárvány, 1940), hol árad a fény (Aranykapu, 1943–44). Földöntúlinak is nevezhetnénk az élményt, ha nem lenne nagyon ismerős és nagyon is földi e tünemény.
Nagyszerűen érzékelhető a Balaton világával ápolt bensőséges viszonya az Isola Bella (1930) című festményt tanulmányozva. Első pillantásra megállapítható, hogy a képet (ahogy a többi olaszországi képet) nem a Balatonról festette. Színei itt élesek: hideg vörös, hideg kék, s az egész képet egyfajta idegenség uralja. A kép nem emelkedik fel azokba a régiókba, ahol a művész azonosul művével. Felemelkedik viszont feleségéről, Pauler Júliáról készült festményein, melyek gyorsan bevésődnek. Az egyiken hátulról, félprofilból láthatjuk az asszonyt, amint a vízparton álló, csak jelzésszerűen megfestett alakra tekint: a kép végtelenül szelíd és nyugalmas (Juliska, 1936). Egy másikon hátulról látjuk őt, a festő szemével, aki a házból nézi a verandán korlátnak támaszkodó feleségét. A figyelmes és szeretetteljes tekintetnek az ajtó ablakának faosztása adja meg keretét és határait (Juliska a verandán, 1936).
A kiállítás tagolása egyszerű: a harmadik szinten találhatók a korai, a másodikon az érett korszak művei. Míg azonban a „korai szint” nagyjából követi a kronológiái rendet, addig az érett korszak szintje elhagyja azt. Ez nem baj, viszont nem teljesen konzekvens az elv, amit a rendezés a továbbiakban követ. Egyértelmű, hogy a műveket „keverni” akarja, vagyis hangsúlyozni, hogy Egry sokféle témában sokfélét festett, ezért kis tematikai csoportokat hoz létre: például Isola Bella-festmények, halász-képek stb. Azonban a kialakított csoportosításokon kívül is találhatók az adott csoportba tartozó képek a tárlat egy más pontján, ezután pedig már nehéz követni, hogy mi miért épp ott van: a következetlenségek nem tesznek jót az anyag dramaturgiai építkezésének. A drámai csúcspontokat így valójában a művek maguk jelölik ki. Ilyen csúcs a már említett Aranykapu mellett a legalább olyan nagyszabású, a képileg – elméletileg – megfoghatatlan, mert más szervvel érzékelhető hangot ábrázoló, az emberi hangnak a végtelenségbe veszéséről, az embernek a térrel való összhangjáról, az épített környezet válaszáról szóló Visszhang (1936).
 Visszhang |
A tárlaton több vitrin is tartalmaz különböző, Egryhez kapcsolódó segédanyagot: róla készült fotókat, az Izében és Fidibuszban megjelent karikatúráit, egykori műhelyfőnökéhez írt képeslapját és párizsi noteszét, róla megjelent könyveket stb. Ezek azonban egy professzionális kiállításhoz méltatlanul vannak installálva: a vitrinbe helyezett tárgyakat összehajtogatott A/4-es fénymásoló papírra nyomtatott információk kísérik.
A kiállítás tudományos és társadalmi esemény jellegét egy három előadásból álló színvonalas sorozat – Szinyei Merse Anna, Zwickl András és Gopcsa Katalin művészettörténészeké – erősítette. Az előadásokat lelkes érdeklődés kísérte, vagyis úgy tűnik, érdemes ilyeneket rendezni. A katalógus rendhagyó módon DVD-formátumú; a kiállításon szereplő képekről készült reprodukciókat és azok leírását, illetve a tárlaton Egryről látható filmet tartalmazza; tanulmányokat nem.
Ha a bemutatott anyag elrendezése némi zavart is okoz a fejekben, ez sokkal kisebb veszteség ahhoz képest, mintha semmilyen képet nem alkotnánk Egry József festészetéről.
A kiállítás megtekinthető 2011. július 31-ig.