„Nagyszerű vicc kering arról, hogyan látja az operaház igazgatója az énekesek pályafutásának öt szakaszát: Ki ez a Renée Fleming? Szerezzék meg Renée Fleminget! Szerezzék meg olcsón Renée Fleminget! Szerezzék meg Renée Fleming fiatalabb kiadását! Kicsoda is ez a Renée Fleming?” Idézi fel kedvesen Renée Fleming. Nos, ha nem tévedek, pályája pillanatnyilag a második mondatnál tart, de már nem végtelenül messze a harmadiktól. Jelenetős előadók ilyenkor szokták összefoglalni tapasztalataikat, okulásul a most pályakezdőknek, és okulásul talán önmaguknak is, hiszen visszatekintve látszik igazán élesen, hogyan indult a karrier, mik a világsiker ellenőrizhető és ellenőrizhetetlen, befolyásolhatatlan feltételei, mennyi munka és mennyi szerencse kell ahhoz, hogy a közönség hörögni kezdjen, ha színpadra lépünk. Őszinteség – talán ez lehetne itt a kulcsszó, persze mértékkel, hiszen a pálya még tart, és régi tapasztalat, hogy ha valaki rosszat vagy könnyen félreérthetőt mond önmagáról, azt azonnal elhiszik, készséggel félreértik, és később a fejére olvassák.

A könyv alcíme: Egy énekes születik, és ez részben teljesíti is az olvasó elvárásait. Fleming gyerek- és kamaszkora vázlatos megrajzolásával plasztikusan mutatja be, hogyan lesz egy ambiciózus kezdőből keresett, de még nem világhírű énekesnő. E téren igazán szerencsésnek mondhatja magát, hiszen gyerekkora éneklés közepette telt, mindkét szülője énektanár volt, és a kislány remek tanulónak bizonyult. Ez egyébként egész pályáját jellemzi – a kötet szinte összes fejezetében megjegyzi, hogy mindig jó tanuló volt, ha nem is feltétlenül stréber, de olyan ember, aki igyekszik megfelelni a különféle elvárásoknak, érkezzenek bár tanároktól, karmesterektől, rendezőktől. Hogy az iskolában Miss Tökélynek csúfolták, az aligha véletlen. Renée Fleming olyannak festi magát a kötetben, aki mindig a perfekcióra tör, igaz, nem görcsösen és semmiképpen sem mindenáron – de a szüleitől azt tanulta, hogy soha nem szabad feladni és nem is adja fel soha.

Ismeri a korlátait, tudja, mire képes és mire nem. Valahogy azt sugallja az olvasónak, és feltehetően annak a fiatal lánynak is, aki pályakezdő énekesnőként őt választotta ideálul, hogy a tehetséggel való sáfárkodás a legfontosabb a művészi pályán. Legyünk tisztában a képességeinkkel, de soha ne éljünk vissza velük. Csak azt lépjük meg, ami majdnem biztosan sikerülni fog. Óvakodjunk a szélsőségektől, de ebben se legyünk szélsőségesek. Van ebben valami bölcs rezignáció, és aligha véletlen, hogy Fleming legnagyobb szerepei – a Tábornagyné A rózsalovagból, a Figaro Grófnője – éppen ilyen megfontolt lemondással élik életüket. Az persze kissé furcsa, hogy Fleming mintha már fiatalon is ilyen meggondolt lett volna. Hogy mi áll e mögött, az alig derül ki a könyvből. De ne legyünk telhetetlenek, hiszen a kötet végeredményben nem egy analitikus díványán született.

A karrier csúcsán, utólag persze minden nagyon egyszerűnek tűnik, de természetesen nem volt az. Fleming nagyon plasztikusan írja le például, hogy mennyit vacillált, hogy kezdőként, nyelvtudás nélkül, magányos fiatal lányként elfogadja-e az egyéves németországi tartózkodást jelentő Fulbright-ösztöndíjat. (Hogy ez később óriási hasznára vált, másik kérdés.) Szinte kéjjel írja le bukásait, kudarcait a meghallgatásokon, versenyeken, és azt, hogy mindig örök másodiknak tartotta magát, de ez nem zavarta, sőt szárnyakat adott neki. Fiatal korában szinte mazochista örömmel nézett fel az elsőkre, a győztesekre, és azt tartotta, hogy nagyon is megfelel neki a második hely. „Tulajdonképpen én voltam minden idők legnagyobb második helyezettje. A Legyőzött volt a kedvenc szerepem. Szerettem a második helyezés kényelmét – elég magasan voltam ahhoz, hogy érezzem: értékelnek, de még nem annyira magasan, hogy ritkulna a levegő. Amennyire célorientált vagyok, elképzelni sem tudom, miként alakult volna a pályám, ha ilyen zsenge korban értem volna el az igazi sikert.”

Nehéz lenne ennél kerekebben és lélektanilag hitelesebben összefoglalni Renée Fleming hitvallását a művészi pályáról. Tanulni, látni a célt, küzdeni érte, a kudarcokat is a magunk javára fordítani. Igazán rokonszenves hozzáállás, bár kevéssé érezni benne az operadívához hagyományosan odarendelt szenvedélyt, inkább amolyan iskolás magatartás ez: mintakövető és mintakövetésre felszólító. Fleming kétségkívül a XXI. század dívája, azaz mentes az allűröktől, fékezett habzású hisztérika, aki eszével és mintaszerűen elsajátított tudásával gazdálkodik a szenvedélyeivel. „Nem születtem előadónak, de kiváló tanuló vagyok, aki tanulni vágyását odáig vitte, hogy kitűnő eredményei szülessenek, és ezeket az eredményeket megmutassa a hallgatóságnak.” Mértéktartásra intő, bölcs szavak.

A könyv szakember olvasóinak (vagy az énekes tanulóknak) bizonyára a szűkebb értelemben vett mesterséggel foglalkozó részek lesznek a legtanulságosabbak, azok, amelyekben Fleming a hang különféle képzésével foglalkozik, rendkívül részletesen és – hogy úgy mondjam – anatómiailag is meggyőzően. Az egyszerű zenerajongónak meg talán az a fejezet (A színfalak mögött), amelyben egy Traviata előadást ír le a MET-ben, a színházba érkezéstől, a paróka- és ruhaproblémákon át egészen az előadás utánig, az éjjeli New Yorkban egy kedves barátnővel elfogyasztott salátavacsoráig. De az Imázs című szakasz is remekül szórakoztató, és komoly hidegzuhany velünk született hiúságunknak. Mint az egész könyv.

Vö. – zéta -: Kételkedem, tehát vagyok