A Nyugat fennállása során mindvégig szoros figyelemmel kísérte a legkülönfélébb társművészetek friss fejleményeit, kiemelkedő alkotásait, ám a zenei témákat, a hazai zeneélet eseményeit pertraktáló írások nagy száma még így is kitüntetett érdeklődésről árulkodik. Csáth Géza, Tóth Aladár és Molnár Antal esszéi és zenekritikái, Bartók Béla és Kodály Zoltán itt publikált megnyilatkozásai éppúgy ezt bizonyítják, akárcsak azok a folyóiratbéli illusztrációk, amelyek a Csodálatos mandarin, vagy Kodály Ady-megzenésítésének kottaképeivel ismertették meg a korabeli olvasókat.

Kodály Zoltán – Ady Endre: Sappho szerelmes éneke. Kottakép a Nyugat 1923-as évfolyamából.

A muzsika és a Nyugat kapcsolata tehát (mely orgánumnak forma szerinti legutolsó cikke, a Népszava Zerkovitz-méltatásával disputáló Vas István írása ugyancsak zenei érdekű volt), korántsem erőszakoltan vált az Óbudai Társaskörben megtartott, s a Petőfi Irodalmi Múzeum együttműködésével létrehozott műsoros est rendező elvévé. A Tarján Tamás szerkesztette program e viszony két szintjét, vagy értéksemlegesen fogalmazva, két válfaját tárta a közönség elé: egyrészt a modern komolyzene érdekében kardoskodó, másrészt a könnyű múzsával flörtölő nyugatosokat mutatta. Így kerülhetett egymás mellé Csáth Géza 1909-es kritikája (Bartók Béla első suite-je), Buday Dénes megzenésítése (Juhász Gyula: Testamentum), valamint Emőd Tamás és Heltai Jenő több könnyed verse. Amint azt a Széles Tamás által – némiképp Ady-szavalatot idézőn – elővezetett Esti Kornél éneke is megelőlegezte, “cikázva, szerteszéjjel” kalandozott a műsor, üdvös-szabadon közelítve a megjelölt témához. Előkerült néhány paródia, s Karinthy Szép Ernő-szepegése mellett különös öröm volt Timár György dévaj Tersánszky-remeklését, valamint Déry Tibor öregkori gunyorát és Németh László utófájdalommal elegy csúfondáros szavait meghallgatni.

Hámori Ildikó

A műsorvezető tisztét is ellátó Tarján Tamás jól mérte fel a közönség igényeit: irodalomtörténeti adalékokkal csak úgy és annyira fűszerezte összekötőszövegét, hogy az egy pillanatra se veszítsen jóízű könnyedségéből, s ne váljon didaktikussá. Az élményszerű ismeretterjesztés munkájában három színész volt a szerkesztő-házigazda segítségére. Hámori Ildikónak jutott az elkalandozás java: Parti Nagy Lajos Löncsölő kislányával ugyan némiképp meggyűlt a baja, ám sanzonénekesi teljesítménye Makk Culi balladájában (Gyulai Gaál János és Garai Gábor betétje Mándy Mélyvizének elhíresült Petőfi Színház-béli előadásából) éppoly meggyőző volt, akárcsak Victor Máté dalával az ajkán. Széles Tamás kellemes orgánuma és felolvasói rutinja szintúgy kellemes benyomást ébresztett, bár néhány bakija, így különösen a Medgyaszay Vilmának dedikált Babits-vers (Galáns ünnepség) rímrontása szeplőt ejtett produkcióján. Zöld Csaba főleg Heltai Jenő verseinek gitárkíséretes előadásával érdemelt lelkes tapsokat.

Az irodalmi összeállítást számos hangszeres zenei betét gazdagította: az obligát Kodály- és Bartók-szerzemények mellett Dohnányi Ernő és Popper Dávid kompozíciói. S bár a muzsikálás olykor helyi érdekűnek tetszett, a műsort záró Popper-bravúrszám, a csellista Simkó-Várnagy Mihály vonója alól perdülő Tündértánc tündökletesen sikerült. S e virtuóz játék hallatán ugyan ki feszegetné oktalanul, hogy e darabnak volt-e bárminő köze a Nyugathoz?

Kapcsolódó cikkünk:
Nyugat 100