Változatos sikerű előadások születnek így; fáradtabbak és remekbe sikerültek is akadnak közöttük – a szombathelyi Weöres Sándor Színházban frissen bemutatott Naftalin az utóbbiakhoz áll közelebb.
 Schlanger András |
Heltai Jenőt a szélesebb közönség A néma levente szerzőjeként ismeri, holott az életmű műfajilag és stilárisan is változatosnak mondható. A korabeli átlagnál kritikusabb társadalmi vígjáték (A Tündérlaki lányok) éppúgy kikerült kezei alól, mint nem egy bohókásan blőd bohózat. Utóbbiak mintadarabja a Naftalin, melynek cselekménye egyfelől ama bizonyos polgári erkölcsök, másfelől egy szekrény körül játszódik. A naftalin illata ez utóbbiban érezhető, de az előbbire is vonatkoztatható: a szereplők ugyanis a „polgári” szinonimájaként értelmezhető „téli erkölcsöt” nyárra naftalinba teszik, hiszen ilyenkor papírforma, hogy mindenki megcsalja házastársát. Ám a lelepleződés így is kényelmetlen, jöhet hát a szokott bohózati futkározás és a bujdosás a szekrényben.
Heltai nem olyan lendülettel és nem oly lenyűgöző szakmai tudással építi a bohózati masinériát, mint Feydeau és a vaudeville más francia klasszikusai, de pontosan érzi-érti a műfaj lényegét. Ami leginkább az önmagukban racionális cselekedetek, szituációk irracionálissá transzponálásában rejlik. A jelen esetben a bezárt szekrénybe hol férfi, hol nő kerül, akit soha nem az szabadít ki, aki bezárta. S amikor a csalfa asszonyka mamája a szerető helyett egy nőt tessékel ki a szekrényből (akiről még csak nem is sejti, hogy saját férjének a szeretője), megindul az őrület lavinája. A kézenfekvő, racionális magyarázat helyett előbb a nők, majd a férfiak eszelnek ki ostobábbnál ostobább indokokat a „nemcserére”. S minél kevésbé óhajtanak hinni a szemüknek, annál vadabb abszurditásokat találnak ki. Hogy ki mennyire világosodik meg a végén, azt Heltainál nemigen tudni; a frappáns befejezés éppúgy olvasható az ostobaság diadalaként, mint a polgári erkölcs látszatát minden körülmények közt megőrizni kívánó, szándékos vakság megnyilvánulásaként.
 Jelenet az előadásból |
Mohácsi Jánosnak voltaképpen nem kell túl sok mindent hozzátennie ehhez. Kis túlzással Heltai darabja a maga bohókás, komolytalan módján éppen arról beszél, amiről Mohácsi is szokott: ostobaságról, képmutatásról, a formák ürességéről, a látszat fenntartásának abnormálisan erős vágyáról. S a mű pompás blődségéhez tökéletesen illeszkednek a rendezőre jellemző stílusjegyek. Sorjáznak a kiforgatott szólások, a roncsolt mondatok (hol a jelző, hol a jelzett szó marad el), a szereplők szavajárásaként használt elcsépelt szófordulatok. No meg az egyes figurákhoz köthető mániák: a „délutáni színésznő”, Patkány Etus például a Rómeó és Júliától nem tud szabadulni.
Ezen túl Mohácsi vizuálisan is érzékelteti az őrület fokozatos elharapódzását: az első felvonás decens polgári szobája a harmadikra szinte átláthatatlan csatatérré változik, melyet ilyen-olyan lovak, burjánzó növények, kertitörpék népesítenek be. Mindebbe még az is belefér, hogy a színházi kontextusra utaló poénok is a lehető legblődebb tálalásban jelenjenek meg: a játékot végigkísérő zongoristára a szereplők mint szobanövényre tekintenek. Voltaképpen egy ponton avatkozik határozottabban a mű szövetébe és a cselekménybe a rendező: az előadásban érződik, hogy az abszurdumot nem a teljes hülyeség, hanem az úri erkölcs megőrzésének eltökélt szándéka hizlalja, s hogy ennek érdekében viselkedik mindenki a lehető legidiótább módon. A „hősszerelmes” Labodát körülvevő barátok pontosan beazonosítható kompánia tagjai, s a második és a harmadik felvonás vége nem véletlenül és nem előkészítetlenül torkollik az „Édes Erdély” eldanolászásába. De ez is inkább a miheztartás végett van ott, nem szájbarágósan és nem nagyobb mennyiségben, mint azt a darab elbírná. (Igaz ez a slusszpoénra, Kabócza úr csodálatos megkerülésére is.)
 Vlahovics Edit. Fotó: Mészáros Zsolt (A képek forrása: PORT.hu) |
A rendező és a társulat először dolgozik együtt (még ha egyik-másik színésszel már találkozott is Mohácsi), így e bemutató nyilvánvalóan az összeszokás jegyében telik. Ennek megfelelően előfordul néhány túlzottan harsány hang, miközben egyik-másik szereplő helyenként túlontúl is visszafogottnak tűnik, de az összkép biztató. Bajomi Nagy György (Laboda) blazírt humorral hozza a nárcisztikus slemilt, aki nem tud olyan nagy slamasztikába besétálni, melyből ne vigyorogva kerülne ki – és nem hagy kétséget a figura társadalmi háttere felől sem. (E háttér megéreztetésében hathatós segítséget kap a Kapronczait játszó Szerémi Zoltántól.) Nagy Cili (Terka) a rezzenéstelen lélekkel csalfa asszonyka kedélyváltozásait játssza lendületesen és remekül eltalált gesztusokkal (amikor Labodát megcsókolja, minden alkalommal gondosan odakészíti a sámlit, melyre felállhat).
Schlanger András (Bálint) a mamlasz férj álorcája mögül hívja elő a magát szívesen sodortatni hagyó hedonistát. Szabó Tibor (Házmester) precízen hajlítja a Mohácsi-féle nyelvet saját színészi eszközeihez, s hatásosan játssza ki a hálás szerep ziccereit. Csonka Szilvia (Ilka) és Sztankay Orsolya (Milka) sok színben variálják az „ártatlan romlottság” kliséit; Sztankay (főként a harmadik felvonásban) olyan szellemesen és annyira pontosan eltalált hangon teszi ezt, mintha Mohácsi állandó munkatársa volna. Alberti Zsófia (Patkány Etus) finoman ironizálja a „művésznőnek” kikiáltott statiszta színházmániáját. Trokán Péter (Károly) és Németh Judit (Kabóczáné) alakítása eleinte kicsit erősebben tapad a reálszituációkhoz, de a játék előrehaladtával mind jobban alkalmazkodnak az előadás stílusához, tempójához. A legmulatságosabb perceket pedig kétségkívül Vlahovics Edit szerzi, aki egészen pompás etűdöket épít fel a tökhülyének látszó, de végül tulajdonképpen mindenkinél bölcsebbnek bizonyuló mama szerepében.
A darabbal adekvát humorú, invenciózus előadás nemcsak szakmai értelemben sikeres; a publikum is érezhető örömmel fogadta. Ami jó alapot teremthet Mohácsi János és a társulat számára a nagyobb igényű, nagyobb lélegzetű vállalkozásokhoz is.