48. Theatertreffen, Berlin
2011.05.30.

A fesztivál egyik anyagi elismeréseként a 3sat „művészileg leginnovatívabb” rendezésnek járó s idén „posztumusz” díját a Via Intolleranza II előadás révén a „német és a nemzetközi performansz-kultúra 2010 augusztusában elhunyt motorja” kapta. KISS GABRIELLA BESZÁMOLÓJA, 3. RÉSZ.

„Christoph Schlingensief mindig is élelmiszer gyanánt fogyasztotta a művészetet. A 3sat kezdettől fogva intenzív figyelemmel kísérte a munkáját. Örülök, hogy a díj ennek a folytatásában is segíthet.” A tízezer euró értékű elismerést a performer özvegyének átnyújtó Daniel Fiedler szavai nemcsak megindokolták a zsűri döntését, hanem jelezték: több szempontból is körül lehet járni azt a kérdést, miért és mennyiben tekinthető „kiemelkedő művészi teljesítménynek” a berlini Találkozót lezáró Via Intolleranza II.

A She She Pop és a Ballhaus Naunystrasse dokumentarista színházához hasonlóan Schlingensief utolsó befejezett munkája is olyan problémával foglalkozik, amelyet több diszkurzus is (köztük a bioetika, a makroközgazdaságtan, az Európa-tanulmányok, a mentalitástörténet és a színháztudomány) magáénak vallhat. Következésképp az előadás nézőjén múlik, miben jelöli meg a Luigi Nono Intolleranze 1960 című operájának ihletésére készült, Brüsszelben még a rendező performeri közreműködésével bemutatott, Berlinben pedig  kétszer „újrajátszott” mű témáját. 

A kritikák, a programfüzet és Schlingensief megnyilatkozásai alapján a Burkina Fasóban alapított „Operndorf Afrikában” folyó munka színházi analízise a művészet politikai hatékonyságának európai mítoszát vizsgálja (felül). Ez esetben a rasszizmus, az intolerancia és az állami beavatkozás erőszakossága elleni politikai állásfoglalásként kanonizált Nono-opera (bemutatása után ötven évvel) az alábbi két kérdés megfogalmazását inspirálja: „Van-e még jelentése az afrikai kontinensen annak a szónak, hogy ’intolerancia’?”, illetve „Rákos sejtek által pusztuló testemen kívül mivel is segélyezhetném az afrikaiakat?”. A L’Inferno 1911-ben forgatott és a félig elhúzott átlátszó függönyre vetített, fekete-fehér filmkockái előtt elhangzó utóbbi mondat a pokol dantei köreinek lakói révén helyezi az ismert foucault-i jóslat horizontjába a fekete énekesek és táncosok vérbő produkcióit: „[a saját tökéletesíthetőségében bízó európai kultúr]ember úgy eltűnik, akár a tengerparti fövenybe rajzolt arc”. S a Via Intoleranza II az opera műfajának segítségével reflektál a „kevésbé tökéletesnek” az e hit részét képező kirekesztésére.

A Schlingensief Afrika-projektjének koncepcióját jelző fogalom értelmében ugyanis ez az európai kultúra öntudatra ébredésével egyidős művészi képződmény „csak egy természetes körforgásba ágyazódva lehet politikailag és társadalmilag is hatékony”. Az embert próbáló katasztrófák közepette éneklő, táncoló, saját kezükkel házat építő afrikaiak és az egy emblematikus betegséggel a cselekedni akarás révén együtt élni képes európai találkozása lenne arra hivatott, hogy színéről és visszájáról is érzékeltesse az európai „kultúr-kódex” alábbi téziseit: „a szeretet határtalan; a művészetben a pusztulás ölt formát; az élet pedig az, ami nem sikerül”. A fehér bőrű szereplők számára ennek a rendkívüli (s az előadásszövegben pontosan tematizált) anyagi, szervezési, nyelvi és egészségügyi nehézségek okán többször csaknem meghiúsult találkozásnak az a tétje, hogy megtalálják azt a „dallamot”, amely csak akkor definiálja és mutatja élhetőnek saját helyzetüket, ha „közös” az afrikaiakéval. Ennek az identitásképző cselekvéskényszernek az eredményeként azonban 2010-ben már nem épül fel A bennem élő idegentől való félelem teátrális zárójelekbe tett önképekkel díszített temploma (2009 – az előadásról szóló írásunkat ld. itta szerk.), hanem épp a soha meg nem született közös dallam elkeseredett keresésének képtelensége válik az improvizációk alapjává, hogy a végén (talán megoldásként) minden figyelem a burkinaiaknak a közönség megénekeltetésébe torkolló show-jára irányuljon.

Jelenet az előadásból. Fotó: Aino Laberenz (A kép forrása: Berliner Theatertreffen)
Jelenet az előadásból. Fotó: Aino Laberenz (A kép forrása: Berliner Theatertreffen)
A Via Intolernza II berlini előadása már másnap rendkívül produktívnak bizonyult a fővárosban folyó interkulturális kutatások számára, és további adományokkal segítette az „Operndorf Afrikát”. Hatalmas csalódást okozott viszont azoknak a nézőknek, akik Christoph Schlingensief performanszainak ismeretében elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy az egy évvel ezelőtti bemutató újrajátszása mit kezd a performer testi jelenlétének sajnálatosan szükségszerű hiányával. Ez az elvárás azért is említésre méltó, mert automatikusan annak a „Reenactment” nevű jelenségnek a horizontjába helyezi a Schlingensief-előadás értelmezését, amely a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd performanszainak színháztörténetté írásával foglakozik. A Theatertreffenen (a Schlingensief-alteregóként már többször játékba hozott) Stefan Kolosko volt az, aki a színházi sajtó és szakma prominens képviselői előtt megtestesítette az adott előadást és a saját élethelyzetét narráló s tíz hónapja még élő „klasszikust”. Ez a tény rendkívül izgalmas kérdésekkel gazdagíthatta volna azt az egyre bővülő szakirodalmat, amely Marina Abramović – többek között saját 1975-ös munkáját is újrajátszó – Seven Easy Peaces (2005), illetve – a Nightsea Crossing sorozat újrajátszásaként is érthető – The Artist is Present (2010) című vállalkozásai kapcsán olvasható. Mivel azonban a hiány színrevitele kimerült a színész és a Via Intoleranza II Schlingensiefje nevű szerep nem-azonosságának nagyon egyszerű verbális jelzésében, ez az elvárás nem teljesült. Következésképp a 48. Berlini Színházi Találkozó utolsó előadása joggal mondhat magáénak egy olyan díjat, amelynek létrehozója (egy televíziós csatorna) számára nem is lehet feladat a színházi előadás életteliségének illetve a néző és a játékos közötti viszony kiszámíthatatlanságának dokumentálása.
Esemény:  48. Theatertreffen, Berlin,  Időpont:  2011. május 6-22.