Merthogy a kritikák többsége nem fukarkodik a dicsérő jelzőkkel; igaz, fenntartásaikat többek hangoztatják, de a mérleg mintha mégis afelé billenne, hogy nagyszabású, formátumos és fontos előadás a debreceni Úri muri. Ami önmagában nem meglepő, hiszen sokak szemében a rendező Vidnyánszky Attila személye erre alighanem garanciát is jelent.

Jelenetkép

Bár azt is meg kell jegyezni, hogy a beregszászi társulatnál végzett munkájával az anyaországban nevet és elismertséget szerző, s az utóbbi években tehetségét a debreceni társulatnál kamatoztató rendező megítélése igencsak ellentmondásossá vált az utóbbi években. A mozgalmas tablókban gondolkodó, kiérlelt zenei dramaturgiát használó, a néző összes érzékét erőteljesen igénybe vevő, általában mind időtartamra, mind kiállításra nézve monstre előadásokat színpadra álmodó Vidnyánszkyt lehet zseniként isteníteni vagy riadtan menekülni az előadásairól. Egy biztos: közönyös nem maradhat iránta egy néző sem.

Trill Zsolt és Tenki Réka

A kritikusok szerint a debreceni Úri murinak kifejezetten előnyére válik, hogy nem Móricz Zsigmond drámaváltozatát használták fel, hanem elsősorban a regény epizódjai nyomán új szöveget készítettek. Székely Szabolcs egyenesen „színpadi regénynek” nevezi a végeredményt, s innen eredezteti annak felemás megoldásait: „az előadás a regény egész világát be akarja mutatni. Ez pedig felborítja a dramaturgia ritmusát: az anekdoták és személyes történetek vontatott és hosszadalmas láncolatát egy idő után a zenés-táncos jelenetek képtelenek felpörgetni.” Márpedig Vidnyánszky színházában a hagyományos dramaturgia zárójelbe helyezése már-már alapkövetelmény: „Vidnyánszky erőteljes képekkel, mozgalmas tablókkal dolgozik (melyekben nem az ezerféle részlet, hanem az összhatás a lényeges), szimbolikus értékű akciókból, gesztusokból, vizuális és akusztikus jelekből épít motívumokat, ezekből bont ki emberi állapotokat, végső soron a móriczi világ önmagán átszűrt képét.” – olvashatjuk az Ellenfényben (szerző megjelölése nélkül) megjelent fontos elemzésben.

Jelenetkép

Ungvári Judit megjegyzése is erre az új dramaturgiára vonatkozik: „A szövegek szinte hanyag eleganciával fűződnek rá az igen erős közlési vágyra, a Móricz-darabból épp csak azt tartja meg, ami abból valóban használható, nevezetesen a kezdő jelenetet, aztán inkább a regényből dolgozik, anekdotákat, eszmefuttatásokat, akár leíró részeket vág ki, ezeknek a fő drámaszálat gazdagító, új logikai sorrendet talál…” Ha ezt a játékszabályt elfogadjuk, akkor felfejthetővé válik az előadás szövete. Így értjük meg az Ondraschek Péter tervezte teret („Lent és fent egymásnak feszülését, mégis egymásban létezését mutatja a reális és szürreális elemekből konstruált szimbolikus tér.” – írja az Ellenfény) vagy érzünk rá a rendező által összeállított zenei anyag lényegére („A debreceni Úri murit alapvetően a zene nekilódulásai, tetőpontjai tagolják, adnak ritmust neki, vissza-visszatérő zenei motívumok hálózzák.” – olvassuk ugyanott).

A kozmikussá nagyított muri közegéből magyarázhatók a tablót mozgató illetve a tablón mozgó figurák is: „A főhős egyéni tragédiájához a kerettörténetet a többnapos eszeveszett mulatozás adja… Identitászavaros és önmagukból kivetkőzött emberek vívják képletes haláltusájukat, párhuzamosan a főhős valódi, egyre feltartóztathatatlanabb végreomlásával.” (Ungvári) Az Ellenfény szerzője így ír a szereplőkkel való bánásmódról: „[A]z egyes figurák szólama, igazsága nem önálló létezőként mutatkozik meg, hanem a rendezői látomás részeként… [H]iányzik az Úri muri összes alakjából a sorsára való rátekintés képessége. Mindenki beleragadt a sorsába.”

Jelenetkép. Fotók: Csokonai Színház

A Szakhmáryt játszó Trill Zsolt „lázas és gyötrődő álmodozó” (Ungvári), gyenge ember erős vágyakkal (Ellenfény), „a tenni akarás és a tehetetlenség között vergődő figura” (Székely). A Rozikát játszó főiskolás, Tenki Réka teljesítményéről egyöntetű elismeréssel szólnak a szakírók: „okos arányérzékkel birtokolja szerepét, az egyszerű summáslány alakját gazdag érzelemvilággal ruházza fel” (Székely). Benne „nem az ártatlan, ám eredendően romlott érzékiséget látjuk, hanem az ártatlanságot eszközként használó ravasz lányt” (Ungvári).

Az Ellenfény kritikusa szerint csupán „[e]gy alak mutat az autonóm létezés felé…: a Cserhalmi György játszotta Csörgheő Csuli… [A] lehető legtermészetesebb módon otthon van ebben a világban, megvan a magához való esze, és minden mozdulatával kétségtelenné teszi, hogy ő itt az úr.”