Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HÓC, HÓC, KATONA

E.T.A. Hoffmann nyomán: Éjféli mesék / Bárka Színház
2011. máj. 24.
A színészek szinte egyöntetű ujjongással beszélnek az ukrán vendégrendező nyitott, konzultatív, megengedő munkamódszeréről, a „mózsno” ("lehet[séges]") ars poeticájáról. A szabad, tágas színészi akarat helyett azonban beszűkült rendezői önérvényesítés valósul meg. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A Bárka mindig kiváló – Bérczes László főszerkesztésével készülő – műsorfüzete, a Hajónapló Éjféli mesék-lapszáma bevezetőjétől kezdve a „mózsno” filozófiája, esztétikája köré szerveződött. A színészvallomások őszinteségében semmi ok kételkedni, bár a művészek csapata általában bármely felkészült, szisztematikus, meggyőzően kommunikált rendezői közelítést szívesen fogad (a hozzá nem értés, a kapkodó alkalmiság, a dresszúra ellenében): máskor, más színészek például néhai Taub Jánosra esküdtek, mivel ő minden mozzanatot, kért megoldást készen és kötelezően vitt a próbákra. 
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Vladislav Troickij épp ellenkezőleg – tudatosan szembefordulva az „előregyártó” típusú felkészüléssel – azt vallja: „kidolgoztam egy teljesen más módszert: úgy érkezem, hogy az előadásról semmilyen előre eltervezett modellel nem rendelkezem, sem a díszletek, sem a jelmezek tekintetében. Döntő tehát az első találkozásom a színészekkel, amikor megbeszélem velük, hogy együtt indulunk egy ismeretlen, közös utazásra. Ennek, természetesen, megvan a maga kockázata, de tapasztalatom szerint a színészek elképesztő módon vágynak arra, hogy személyesen is megszólítsa őket valaki”.
A körvonalazott eljárás bizonyára lehet gyümölcsöző. Troickij bizonyára nem ok nélkül színházi guru Kijevben és tekintély a nemzetközi porondon. Elgondolkodtató azonban, hogy – személyes benyomásaim és a szaksajtó nagyjából egybehangzó véleménye szerint – magyarországi rendezései meglehetősen egyformára sikeredtek. Elnyújtott, töredékes, szépelgő produkciók. Az elnyújtottságban finoman kitartott jelenetek vázlatai tünedeznek fel, a töredékesség sokfelé nyit meg beváltatlan cselekmény-fejezeteket, a szépelgésen időnként úrrá lesz a valóban elragadó vizuális és akusztikai komponálás.
Szorcsik Kriszta
Szorcsik Kriszta
Nincs ez másként az Éjféli mesék novellamotívum-halmazában sem. Esztétizált fájdalmassággal gyönyörködtetnek a fojtott súrló fények, Szakál Tamás és Kákonyi Árpád zenészek (olykor Dévai Balázzsal vagy mással kiegészülve) a két rész folyamán majdnem mindvégig szuggesztíven muzsikálnak, akár be-besétálva Dmitrij Kosztyuminszkij építményszigetekből képzett szellős díszletébe. A látvány az egész előadás nyilván szükségszerű, egyben szándékos atomizáltságát srófolja fel. Gados Béla hosszan üldögélhet az áttetsző falú szobakalitkában mint régóta nem praktizáló – most pedig a vacsorát mogorván visszautasító – orvos papa (nem a vacsora diétás jellegével lehet baja, hanem a léttel, an block), s másokra is sűrű mellőztetéseket mér a koncepciótlan koncepció, ha nem is akkorákat, mint a saját játékszeletet kikanyarítani legkevésbé tudó Pásztor Tiborra. 
Megfelelő Hoffmann-olvasottsággal azonosíthatjuk, hogy az író szereplői közül ki (kik) szolgál(tak) mintául a nem létező lehetőségeket fürkésző Varga Anikó, a mély fájdalmakba veszett Varjú Olga, a diplomatikusan középutas cirkálású Szorcsik Kriszta és a fiatalság képviseletében már némi kifulladással érkező Réti Adrienn alakításához. Nagypál Gábor m.v. kerül legközelebb ahhoz, hogy az éjszakai tudat csak részben azonosítható garabonciása legyen, Ilyés Róbert pedig arra törekszik, hogy törzsfői tekintélyt tartson fenn egy szinte véletlenszerűen összeverődött, mégis családias kompániában, melyben mindenki – a különféle kapcsoló személyes vegyértékek ellenére is – csak önmaga lélekkémiájának folyamataival van elfoglalva. Bánki Róza jelmezeit nem érheti kifogás: beleolvadnak a félsötét és a sötét örvénylésébe, utalnak a romantika korára, de érződik rajtuk a mai szabó keze is.
Fotók: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu
A nagyon elszánt, összeszedett formáló szándék állandó újrakezdésekre pazarlódik, tort ül az esetlegesség, agyonkomolykodják a semmit, a humor szégyenkezve elkendőzi magát. A személyes színészi olvasat, a figura- és szövegválasztás, bármiféle egyéni stiláris elképzelés végül beleenyészik a próbákra úgymond modell nélkül érkező Troickij valamiképp létező „modelljébe”, sémájába: a kevéssé konkretizált impulzusok ömletegébe. Kis túlzással: az alkotó első magyarországi munkája (Csongor és Tünde, 2005) és valamennyi későbbi színrevitele minden nehézség nélkül vissza- és beleérezhető – hangulatában, jellegében, alkatában – a Hoffmann-etűdsorozatba. A parafrázisok (Shakespeare stb.), az ornamentikus elemek (magyar népdalok stb.), az eszközsémák (üres képkeretet maguk elé tartva válnak önmaguk képmásaivá a szereplők; meztelen babák mint csecsemők lepik el a színt stb.), a trükkös fogások (indításkor tíz percnyi sötét nehezedik a színházteremre, melynek rossz akusztikájú magasába töredezett mondatokat kuvikolnak az egyelőre teljesen ismeretlen, kontúrossá később sem váló emberrajzolatok) mind visszaköszönnek. Troickij empatikus hírül adója szeretne lenni az elmosódó szorongásoknak, sorsvétéseknek, útvesztéseknek, ám mellérendelő, laza szerkesztésmódja folytán ott is üresség terjeng, ahol sejthető valami.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek