 Frecska Rudolf és Monori Lili |
Persze erre mondhatja bárki, hogy új (magyar) dráma esetében a kritikusnak kutya kötelessége a szüzsét is összefoglalni néhány találó mondattal, hiszen a reflexiót forgató laikus ennek alapján (is) dönthet arról, hogy vált-e jegyet az előadásra vagy sem. Az egyetlen laza mozdulattal való jegyvásárlás éppen a Frankenstein-terv esetében nem fenyegette a nagyszámú érdeklődőt, hiszen az alig félszáz személyes nézőtér pillanatok alatt betelt hónapról hónapra. Ez persze jót tesz az előadás PR-ja szempontjából, meg különben is, szokatlan helyszínen szokatlan (?) történet, és akik létrehozták, azok sem akárkik: Bíró Yvette neves filmteoretikus-dramaturg és Mundruczó Kornél – majdnem filmrendezőt írtam, de a színház területére való, immár rendszeres és fontos kiruccanásai miatt nevezzük „csak” rendezőnek, szóval minden megvan a legendagyártáshoz. Hogy ez a felvetés nem mondvacsinált, netes blogbejegyzések támasztják alá, melyek egyöntetűen rajonganak az előadásért avagy éppenhogy értelmetlen művészkedésként tartják számon.
Épp mint a „nagyok”. Koltai Tamás szerint a deviancia természetének ábrázolásáról szóló mű nem tartozik a genre fontosabbjai közé: szerinte Mundruczó Kornél és Bíró Yvette „totál banális sztorit mesél el egy kétéves kora óta intézetben nevelt, születésétől kezdve retardált fiúról, aki kamaszként megszökik, és néhány óra alatt derekasan kiirtja az útjába akadókat, köztük a mamáját.” Elégedetlen tehát a szövegalappal, mely MGP cikkében nem válik el ily élesen az előadás egészétől: „Ágh Márton fülkékre osztott díszlete és toprongy-jelmezei, a magnetofon rögzítette, szaggatott, természetes szöveg, a naturális színészi megfogalmazás, ami elbizonytalanítja a nézőt, vajon nem egyszeri rögtönzést hall-lát, bár a szövevényes cselekmény összevág.”
 Frecska Rudolf |
A Mundruczó-Bíró-féle textusról a kritikusok ifjabb generációjának is van véleménye: Sz. Deme László szerint a szerzők „rétegnyelvi dialógusai teli vannak improvizatív fordulatokkal és hallgatásokkal. Nehézkes érzelmek buknak elő, fojtott indulatok törnek ki.” A színészi állapotra vonatkozik ebből adódó következtetése: „Ennek megfelelően nem a színészek játéka, hanem a lényük kerül előtérbe.” Szekeres Szabolcs továbbmegy, amikor arról beszél, hogy a szerzőpáros „szikár mondatai a krimi, a dokumentumdráma és a görög sosrstragédia eszközeit helyes arányban alkalmazva hajtják a cselekményt a véres végkifejlet felé.”
A sztori részletező, hol frappáns, hol hosszadalmas elmesélése azért is szúr szemet a kritikák olvasójának, mert szinte mindegyik írásból hiányzik a következő lépés, vagyis az, hogy a szerző megválaszolja minden előadás legfőbb kérdését: mi végre mindez? MGP szerint az előadásba, ami „látszólag a nyers valóság”, „belefér a mai világ”. Koltai szemében viszont „a hiábavalóság, a sötét oldal, a deviancia, a bennünk lévő ’szörny’ szemléléséhez kell egy kis spirituális távolság.”
Több írás a társadalmi felelősségvállalás, a színházba járó középréteg számára észrevehetetlen figurák reflektorfénybe állításáról beszél a Frankenstein-terv kapcsán. Szekeres Szabolcs szerint „Mundruczó Kornél nehezen felejthető előadást rendezett olyan emberekről, akikről nagyon keveset tudunk.” Fehér Anna szintén erre utal röviden, amikor azt mondja, hogy Mundruczó és Bíró „a tudományos fantasztikumot szociohorrorrá mérgesítik”. Sz. Deme László összefoglalása szerint az előadásban „életek rajzolódnak ki, de nem a néző számára ismerősen, hanem gyomorforgató egzotikumként. Döbbent rettenettel kukkoljuk, hogyan élik rájuk kényszerített sorsukat a mai frankensteinek mai szörnyei. Előttünk egy saját zárványaiban tengődő társadalmi osztály, amelynek nincs hozzáférése a jobb körülményekhez, jó iskolákhoz, jó állásokhoz.”
 Monori Lili, Kiss Ágota, Rába Roland. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A kevert műfajú – Fehér Anna szerint „színházat, filmet, performanszot egy izgalmas, életképes formává” alakító – előadás hatásához nagyban hozzájárulnak a sokszor szokatlan eszköztárral dolgozó színészek. Rába Roland „teremtője”, a castingot tartó rendező az írások szerint fölényes és kíméletlen (Fehér), „azt a többre hivatott embert példázza, aki tehetsége ellenére képtelen kiemelkedni környezetéből” (Szekeres). Monori Lili „a dokumentumszínészetet összeforrasztja a klasszikus tragédiákkal” (MGP), „az amatőrök hitelességével megjelenő profi” (Fehér), „nagymestere a hagyományos színészet (és technika) eltüntetésének, tényleg olyan, mintha minden szavát ott találná ki, és minden mozdulata esetleges volna” (Koltai).
És persze Mundruczó legújabb felfedezettje, Frecska Rudolf a Fiú, a „szörny” szerepében. MGP szerint „a nevelőintézetből szökött katatoniásan önmagába zárt, egy-egy szót összeszorított szájjal kipréselő, vádolóan vad tekintetű sorozatgyilkossá lesz a játékban. Képes rá, hogy tárgyilagos hidegséggel elvégzett bűntettei közben nem válik ellenszenvessé. Megértjük és felmentjük, mintha a vérengzést nem ő, hanem a társadalom hajtaná végre.”
Kapcsolódó cikkünk: POSZT 2008
Vö. Szekeres Szabolcs: Frankenstein-terv
Sz. Deme László: Retteg a konténer
Fehér Anna: Gyilkos kerestetik
Koltai Tamás: Bűnkonténer
Molnár Gál Péter: Frankenstein-konténer