Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BARNA ÁLOMBAN

Michaël Borremans: Eating the beard (Szakállat enni) / Műcsarnok
2011. máj. 21.
Oswald Spengler a XVII. századi festészet műtermi barnáját metafizikai színnek nevezte, a térbeli végtelenség szimbólumának, „amely a fausti ember számára megteremtette a festmény lélektől való áthatottságát”. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.

Man Looking Down at his Hand, oil on canvas, 36,0 x 30,0 cm,2007
Michaël Borremans: Man Looking Down at his Hand, oil on canvas, 36 x 30 cm, 2007

A kortárs flamand festő, Michaël Borremans Műcsarnokbeli tárlatán a plain air festészet előtti időket idéző barnák és technokrata szürkék egy álom részei – térbeli végtelenség helyett a lélek, a képzelet végtelenségére figyelmeztetnek.

Nagybácsikám kizárólag barna öltönyöket hordott, korrekt és hivalkodásmentes attitűdjének adózva ezzel. A barna a XXI. századból visszatekintve aszketikus, unalmasan szikár szín, amely az akadémikus festészet megtagadott, meghaladott hagyományaira emlékeztet. A XIX. század végétől induló lökéshullám kiszabadította a színeket. Előbb természetes fényüket nyerték vissza, majd mélylélektani tartalmakkal telt, misztikus árnyalatokat öltöttek. Jött a ráció, és megtisztította őket: lehántva a lélektan burkát, alapszínekre egyszerűsítette a teremtés misztériumát. Végül eltűnt a realitás, s a színek szabadon élhették öntörvényű életüket, saját jelentést kaptak, saját festőiséget hoztak létre, az egészen szélsőséges digitális tónusokig tágítva vizuális asszociációink bázisát. A barnás árnyalatok, a föld-színek a természetest, az egyszerűt, a színtelenül logikusat képviselték a palettán és a fejekben egyaránt. Kosztolányi színes tintákról álmodott, József Attila kék, piros, sárga összekent képeket látott álmaiban – színek és képzelet szenvedélyes kapcsolatából a barna mindenképp vesztesen távozott,  reverendák aszketikus magányába vagy az alkonyati melankólia szelíd világába vonulva vissza. A békés, bágyadt, barna este, a bús donna barna balkonon az álom-lét megfoghatatlan, testetlen mivoltát idézik, a minden ízében testies, kortárs életérzéssel szemben.

Nagy merészség ezek után a klasszikus festészet hagyományait idéző színvilágot és technikát választani a képzelet játékainak illusztrálására. Merészség, ám nagyon is indokolt, és nem téveszti célját.

Michaël Borremans:
Michaël Borremans: Mask, oil on canvas, 2008

A Műcsarnok falain ismerősnek tűnő képek lógnak: barnás színvilág, klasszikus ecsetkezelés, ismert témák – portré, alak, zsáner. Egy fal, egy festmény. Ez már önmagában szokatlan, de tudatos koncepció: a „társtalanság” sokszorosára erősíti a kisméretű képek hatását. Közelebb lépve kiderül, hogy minden képen van valami furcsa – nem tudjuk hirtelen, mi az, amit látunk. Muszáj töprengeni, s erre szinte felszólítva érezzük magunkat, hiszen nem léphetünk könnyedén tovább, több tízméteres körzetben nincs semmi, a mű magában lóg a terem óriási falfelületén. Segítségül hívnánk a címet, ám az sok esetben csak tovább növeli a homályt. Evidenciát közöl, hogy mit látunk, de nem magyaráz. Máskor ellenkezőleg: komoly asszociációs munkát jelent kapcsolatot találni a cím és a kép között. Megszokott, vagy épp egészen prózai jelentek sorjáznak előttünk, tele kérdésekkel. A kezére letekintő férfi vajon mit bámul?  Mit csinál az a sok ember, s mi ez az egész? Miért olyan nagyok, és miért olyan kicsik mellettük mások? Egyetlen világ van, ahol a szokatlan történések, méretek és képkivágások értelmet nyernek: az álom. Az álmok pedig csak a költők képzeletében színesek – valójában monokrómok, kontrasztosak, legalábbis többnyire ennyi marad belőlük. Ébredéskor próbáljuk rögzíteni a képet, amelynek a tartalma továbbra is szürreális lehet, de a formának beazonosíthatónak kell maradnia. 

Borremans festményei álmok, néha rémálmok, mégsem keltenek  a nézőben rémes érzéseket, mert a megfogalmazásuk, a festőiségük klasszikus, ezért megnyugtatóan ismerős. A testek halottnak tűnnek, az arcok nem portrék, csak fejek, üres vagy tőlünk elforduló tekintettel, figurák, sokszor háttal. Meglepő gyakorisággal bukkannak fel félbevágott női testek, rakott szoknyában. Mondandójuk rejtélyes, de vonzó – valamit mutatnak abból az ismeretlen világból, ahová csak a kiváltságosok juthatnak be könnyűszerrel, hogy aztán mesélni tudjanak nekünk. Nem az ábrázolt a szürreális tehát, a rejtély valahol a kép mögött, mélyebben rejlik. Akár a németalföldi festészet klasszikusa, Jan van Eyck Arnolfini házaspárja is eszünkbe juthat – a prózai jelenetet ábrázoló festmény is nyugtalanító, időtlen, nem evilági. A Szakállat enni – vagyis a majdnem lehetetlen – a hétköznapi módon, a maga természetességében jeleníti meg az abszurd eseményt.   

Michaël Borremans:
Michaël Borremans: Eating the Beard, oil on canvas, 50 x 42 cm, 2010 (A képek forrása: Műcsarnok)

A művész közel száz alkotása szerepel a kiállításon, festmények, grafikák és filmek, de mindhárom műfaj a festőiségével hat, csak a médiuma más. Ő maga is a festést tekinti a legizgalmasabbnak, filmjei – melyeket a Műcsarnok apszisában kattogó mozigépek vetítenek – valójában mozgó festmények. A kiállítás egyik legérdekesebb darabja egy digitális festmény, az említett rakott szoknyás kislány mozgó képe szokásos keretben, de folyton változó nézőpontból.

Michaël Borremansnak a világ számos országában volt kiállítása, művei olyan rangos gyűjteményekben találhatók meg, mint például a MoMa (New York), a Punta della Dogana – François Pinault Foundation (Velence), a Museum of Contemporary Art LA (Los Angeles) vagy a Musée d’art moderne de la ville de Paris (Párizs). Mégis örömmel jött Budapestre, biciklivel fedezte fel a várost, a Műcsarnok klasszikus tereit pedig ideális helyszínnek tartja sajátos hatású képeinek kiállítására. A festmények szűrt, de nagy mennyiségű fénnyel átjárt termekben, a grafikák viszont – melyek méretüknél és tartalmuknál fogva tartósabb figyelmet igényelnek – nagyságrendekkel sötétebb termekben kaptak helyet.

A jelentős életművet bemutató kiállítás a stuttgarti Württembergische Kunstvereinnel együttműködésben kerülhetett Budapestre. A kiállított anyag előzőleg Osloban volt látható, innen pedig Helsinkibe megy. Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora büszke az angol nyelvű katalógusra, melynek kiadásában a Műcsarnok partnerként szerepel, és amelyben többek közt a kiállítást megnyitó Hans D. Christ, a Württembergische Kunstverein Stuttgart igazgatójának tanulmánya is olvasható. Az ingyenes kísérőfüzetben Petrányi Zsolt elemzése segíti a képek hatásmechanizmusának felderítését – a hatás azonban enélkül sem marad el. Borremans képeinek mára már szokatlan, a festészet aranykorát idéző hatása épp abban rejlik, hogy sokáig lehet és kell őket nézni.

A kiállításhoz kurátori és nem szakmabeliek által tartott „szubjektív” tárlatvezetések, valamint a Múzeumok Éjszakáján különleges programok kapcsolódnak!

 

A kiállítás 2011. július 31-ig látogatható.

 

Vö. Götz Eszter: A létezés terepe 
drMáriás: Szomorú szakállevés 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek