A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje / MűPa
2011.05.22.

Igazi zenei kuriózumokat felvonultató hangversenyt adtak a Nemzeti Filharmonikusok május 19-én a Művészetek Palotájában. UR MÁTÉ ÍRÁSA.

A műsoron Ligeti, Hummel, Barber és Richard Strauss művei szerepeltek. Az est koncertsorrendjének kialakítása első pillantásra talán rémisztőnek tűnhetett (a nézőtér üres sorai legalább erre látszottak utalni), ugyanakkor a vállalkozó szellemű ínyencek nem maradtak zenei élmény nélkül. Ligeti György Atmospheres című darabjának szereplése a koncert felütésében azonban bizonnyal indokolatlanul keltett fenntartásokat. A hangrendszer, a formálás és a hangszerelés terén is radikálisan új útra lépett darab tökéletesen megállta a helyét. Egész teret kitöltő zenei szövedék, melynek lényegi eleme a hangszínváltozás, egyfajta folyamatos hangszín-átmenet. A zenei folyamat egy pillanatra sem áll meg, átmos, megtisztít, a bűvkörébe vonz. A különleges hatás a nagy létszámú fúvóskarnak és az osztott vonóskarnak – melyben minden hangszer külön szólamot játszik – köszönhető. A zenei hang sokrétűsége mutatkozik itt meg. A darab mégis egységes egésszé áll össze. A zongora ütőhangszerként halk glissandókkal távolít el és készíti elő az előírásszerű csendet. A zene elemiből már csak az idő marad. A hangok világába való átlényegülés megvalósult.  

Gilbert Varga
Gilbert Varga

A koncert első felének második darabja Hummel Esz-dúr trombitaversenye volt (eredeti hangnemében E-dúr). A Beethovennel rivalizáló Hummel korának zongoravirtuóza és elismert zeneszerzője volt. Mára azonban szinte kizárólagosan szerepeltetett műve e fiatalkori trombitaverseny. A darab tulajdonképpen kísérleti mű, hiszen korabeli előadója a közép és mély regiszter hangkészletének növelése érdekében ún. billentyűs trombitával adta elő a művet. A hosszú időre szintén feledésbe merült versenyművet ezúttal Boldoczki Gábor előadásában hallottuk. A szólista az első tételben mintha még nem érezte volna magénak a darabot, ugyanakkor hangszerének kellemes, meleg tónusa már itt megmutatkozott. Bársonyos, lágy hangvételét végig meg tudta tartani a tétel során, ha erre a tétel középrészének belépései után nem is mindig számítottunk. A versenymű tetőpontja a lírai hangvételű második rész volt. A szólista a magasabb lágékban abszolút magabiztosan érzi a hangszerét. Megformálása, hangszíne szinte utánozhatatlan. A mélyebb regiszterekben a hangszer viszont veszít fényéből, és a kidolgozatlanság érzetét kelti. A tételek során a tizenhatod menetek sem voltak elég pregnánsan kijátszottak.    

A ráadásra nem sokáig kellett várni, Boldoczki Gábor Donizetti G-dúr concertinójának részletét játszotta. Nos, ha eddig tán nem, a korszakolás szempontjából is szerencsés darabválasztás most lehetőséget adott a szólista virtuozitásának felmutatására. Nagyszerű fináléja volt ez az első résznek.

Boldoczki Gábor
Boldoczki Gábor

A koncert második felében a népszerű Adagio szólalt meg Samuel Barbertől, mely a szerző egyetlen vonósnégyesének vonószenekari átirata. Ezzel a darabbal visszakerültünk a kortárs kompozíciók világába, s át a huszadik századi zene esztétikáját leginkább meghatározó amerikai kontinensre.  Igaz, Barber - megannyi kortársával ellentétben - nem csatlakozott kora avantgárd zeneszerzői mozgalmaihoz. Kifejező, lírai dallamosságra épülő zenei nyelvezete lényegében megmaradt a XIX. század formai és harmóniai keretei között. Az egyszerűségében is megkapó, katartikus hatású mű dinamikája egy nagy csúcsponttól eltekintve mindvégig a piano- és pianissimo-tartományban mozog. A finom árnyalatokat, melyek a homogén vonószenekari hangzásból a zenei szövet elvékonyításán, illetve dúsításán keresztül jönnének létre, a visszatérő vendégkarmester, Gilbert Varga kevéssé tudta megvalósítani. A zenei anyag ugyanis nem állt le, a csúcspontra való ráívelést, a fokozást karakteresen és modorosan dirigálta, aminek következtében a zenekari játék és a karmesteri kéz nem került összhangba. A líra töltődés érzelmi varázsa még annak ellenére sem nem volt gördülékeny, hogy Gilbert Varga pálca nélkül dirigálta végig az estét.

Richard Strauss Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeménye zárta a hangversenyt. A műben megdöbbentően merész a zenei nyelv, a haldoklás különösen intenzív, képszerű, s éppen ezért borzongást keltő ábrázolással párosul. A zenekar sok helyen pontatlanul érkezett, a halkítások azonban leheletfinomak voltak. A vonósok intenzív játéka kifejezetten egyedülálló energiát kölcsönzött a műnek. Az elsőhegedű-, fuvola- és oboaszólók hibátlanul megformáltak voltak. A fokozások hatásosak, a finálé nagyszabású volt, még ha a harsonák kissé ormótlanul léptek is be. Ha visszagondolunk Ligeti darabjának éteri hangjaira, úgy a koncert indítása most, a zenei megdicsőülés pillanatában vált tökéletesen érthetővé.

Szerző: Ur Máté
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2011. május 19.