Mégpedig elsősorban a következő kettőt: A) mi a kiállítás tárgya; illetve B) miért olyan barátságtalan a kiállítás a látogatóval szemben. Az első kérdés azért merül fel, mert a cím szimmetrikus viszonyt állít fel egyfelől Liszt Ferenc, másfelől a cigányzene (= egy bizonyos magyarországi előadói stílus és repertoár, amely nem azonos a cigány zenével, vagyis a cigányság zenéjével) között, azt sugallva, hogy a kettő bonyolult, izgalmas és tanulságos kapcsolatára koncentrál.

A kiállítás azonban a cigányzene számos olyan aspektusával is részletesen foglalkozik, amely persze „testhezálló” a Néprajzi Múzeum szemszögéből nézve, azonban semmi néven nevezendő köze nincs Liszt Ferenchez. Ide tartozik többek között a cigányzenészeket ábrázoló csinos mángorló-kollekció, vagy a századforduló táján cigányzenekarokról és prímásokról készített nagyszámú fotó (igaz, korábbiak is  akadnak köztük). Ezért természetes módon merül fel a kérdés, hogy hol maradt a Liszt életére és munkásságára vonatkozó teljes anyag. Vagy a kiállítás inkább általában a cigányzenéről szól, csak az évforduló, meg netán a finanszírozás kapcsán helyez külön hangsúlyt a Liszt-vonatkozásokra? Miért is ne? De akkor jobb lett volna ezt mondani, s nem valami mást sugallni azáltal, hogy a címben a cigányzene a második helyre szorult. 

A második kérdést az indokolja, hogy a rendezőként Szuhay Péter és Pálóczy Krisztina által jegyzett kiállítás változatos ötletek hosszú sorával igyekszik elkerülni annak veszélyét, hogy látogatóbarátnak tűnjék. Legelőször is szögezzük le: egy ilyen kiállítás nagyszerű lehetőséget nyújtott volna arra, hogy a kiállított tárgyakhoz és az írott információhoz kapcsolódóan hangzó illusztrációk sora mutassa be a korabeli kottakiadásokban, a későbbi élő előadásokban, illetve a Liszt-művekben megjelenő zenei repertoár jellegzetességeit és egymáshoz való viszonyát. Úgy is monhatnám: ez szinte kötelező lett volna, hiszen a kiállítás zenéről szól, itt a zene kellene, hogy legyen az első számú kiálltott tárgy. Lehetséges persze, hogy mángorlókat tárlókba gyűjteni kevesebbe kerül, mint hangtechnikai eszközöket bérelni vagy beszerezni, de azért az ilyesmi hazánkban sem lett volna példátlan. (Egy helyen egy földre helyezett hangszóróból sugározták ugyan Liszt 14. rapszódiáját, konferálás, magyarázat, választhatóság, interaktivitás nélkül, ezt a szerény hangillusztrációt azonban hamar elnyomta az aulából erőteljesen felhallatszó vidám kóruséneklés.) 

Más jelei is voltak annak, hogy a kiállítás valami módon mostohagyermek: elsősorban az, hogy a múzeum két szintjének öt különböző zugába szóratott szét, s külön kétoldalas, fénymásolt térkép volt hivatva hozzásegíteni a látogatót ahhoz, hogy hiánytalanul és sorrendben rakhassa össze magának a mozaikkockákat. Folyosórészekről, lépcsőházról és beszögellésekről van szó, nem elkülöníthető termekről – így persze valóban nem lehetett megfelelő akusztikai környezetet kialakítani fejhallgatós vagy hangburás hangillusztrációkhoz. Sajátos csalódást okozott a 4-es számmal jelölt egység, amelyben egy eligazító célzatú, Liszt-portrés kiállításplakát alatt – hang nélkül – egy kisterenyei lakodalomról készült film pergett, szép, szőke, magas, magyar vőlegénnyel. Vagy öt percen át semmiféle cigány vonatkozású mozzanatra nem került sor – ha később megjelent esetleg egy cigányzenekar, azt nem lehetett hallani. Az öt XIX. század végi festményt tartalmazó 3-as egység, egy keskeny folyosó, azzal okozott átmeneti zavart, hogy csak egyik hosszanti fala része a kiállításnak, s időbe tellett, amíg a szemközti falon látható Magyar Verbunkos-Dudásról vagy a Vígan tántzoló Magyarokról megállapítottuk, hogy hiába keressük összefüggésüket Liszttel vagy a cigányzenével. A 5-ös egység ékköve az a felirat volt, mely szerint „zenész portréi közül választott képek diái peregnek fejünk fölött”, miközben ott egyáltalán nem pergett semmi; otthonos érzés volt, mindenesetre. 

Zavaró volt, hogy bár a kiállítás egy részében (főként abban, amely valóban Liszt zenéjének és a cigányzenének az összefüggéseiről szólt) jól megválasztott, releváns kottapéldák segítették volna a megértést, ezek a molinó raszteres anyagán elmosódva, lényegében olvashatatlanul, s így értelmetlenül jelentek meg. Maguk a kották eredetiben máshol ugyan láthatók voltak, ott azonban már kontextusukból kiragadva, magyarázat nélkül. 

A cigányzenével és a Liszt elhíresült könyvével foglalkozó részből hiányoltuk a stílus nagy bajnokának, a kiváló négykezes feldolgozások szerzőjének, a Liszttel igen éles sajtópolémiába keveredő Fáy István grófnak a nevét; az ő fontossága a tulajdonképpeni téma szempontjából tíz mángorlóval is felér. Tájékozott zenei szakértő bevonásával pedig talán az a csacsiság is elkerülhető lett volna, hogy a meghatározó jelentőségű Ruzitska Ignácnak néhány centiméteres körön belül két születési helye is szerepeljen a molinón; igaz, a kiállítás katalógusában a halálozás helye is téves. Bosszantó, gyerekes modorosság volt végül a címbe is beszüremkedő cz-zés, tudniillik a Liszt cigányzenéről írt könyvéből vett idézetek betűhű átvétele nyomán. A kiállítás rendezői talán még nem hallottak arról, hogy a régebbi magyar szövegeket – ha nem kifejezetten tudományos publikációról van szó – Balassitól Csokonain át Arany Jánosig, de akár a XX. századig modernizált helyesírással szokás közreadni; pedig más idézetekkel és nevekkel kapcsolatban a kiállítás is így járt el. 

Befejezésül szükségesnek tartom megismételni, hogy Lisztről, a cigányzenéről és a korról sok érdekes és megbízható információval szolgál a kiállítás; s hogy a gazdag, szinte az anyag egészét magába foglaló katalógus, ha nem korrigálhatta is a koncepcionális problémákat és a kisebb tévedéseket, egészében véve gondos, kitűnő munka, amelyen nem érződnek a tárlat kevéssé barátságos viszonyai.

A kiállítás 2011. augusztus 29-ig látogatható.

Vö. Tóth Endre: Molinóktól a mángorlókig 
Valaczkay Gabriella: Czinka Panna, a partizenész