Budapesti koncertjük alatt harmadikat is találtunk; hogy ti. vidám muzsikájuk egyszerűen megunhatatlan.

Nos, hangozzék akármilyen kíméletlenül is, a Gipsy Kings bő két évtizeddel kezdődött kommerciális sikertörténete a valóságban együtt járt az ízig-vérig flamencótól való egyre határozottabb elszakadással. A hetvenes években a francia Reyes testvérek (Nicolas és Andre) még autentikus flamencót játszottak duó formációban, ám a minőségi muzsika korántsem hozott világsikert. Ekkor gondoltak egy nagyot, és unokatestvéreikkel megalakították a Gipsy Kings-et. Első két lemezükön a stílus még változatlan maradt, nem is szólt nagyot a produkció. Az üzleti lehetőséget ’88-ban ismerte föl bennük egy producer, ekkor történt a nagy nemzetközi berobbanás.

Gipsy Kings

Ennek ára éppen az volt, hogy a tradicionális elemek helyébe a populáris közelítés lépett: a flamencót elnyomta a rumba és a salsa (továbbá a kevésbé ismert, még véletlenül sem sevillai „sevillanas” népi tánczene fogalmazásmódja), s előkerültek teljesen stílusidegen hangszerelések is, például a szintetizátor használata. De ami a legfontosabb: az immáron egyszerű latin pop-rock dalokból jószerivel kigyomlálták az ősi zsáner barbár vagy éppen szívfacsaró erejét és őszinteségét. Szövegvilágban pedig az élet nagy kérdései (elmúlás, veszteség, megcsalás) helyett az öröm, a szerelem és a non-stop buli nagyságrendekkel könnyedebb tematikája vált uralkodóvá.

Ettől még nagyszerű muzsikusokról van szó, sikerük abszolút megérdemelt, hisz tízmillióknak okoztak kellemes perceket és tényleg sokat tettek a műfaj népszerűsítéséért, ám valódi történetük mégiscsak az imént vázolt. A legnagyobb dráma ebben, hogy ha lett volna türelmük kivárni a világzene pár évvel később mindent elsöprő hullámát, valószínűleg úgyszintén világsztárok lesznek – elsősorban Nicolas Reyes hihetetlenül erős orgánumának köszönhetően. Igaz, akkor a Sportaréna helyett vélhetően inkább a MűPá-ban láthattuk volna őket.

Nicolas Reyes

A budapesti koncert egy sejtelmesen hatásvadász intró után instrumentális hangulati alapozással indult. Puritán színpadkép, némiképp enerváltnak ható muzsikusok, de a közönség hálásan vette a lapot. Nem csigázták őket sokáig, bele is csaptak a közepébe, máris jött a Djobi Djoba, a csapat egyik legnagyobb világslágere a kezdeti (siker)évekből. És vele együtt a libabőr is. No, nem a dal komplexitására válaszul, hanem Nicolas Reyes összetéveszthetetlen hangja és stílusa miatt. Éneke talán az egyetlen a produkcióban, amely megőrzött még valamit a flamenco-hagyomány tisztaságából, drámai erejéből. Belegondolni se merek, hogy Reyes mennyit dohányzott életében, de ezt a hangszínt biztosan nem volt könnyű elérni. Negyedhangos hajlításai, helyben születő díszítései a művészi katarzis oázisát jelentették ebben a sablonos salsa-sivatagban végig az est folyamán. Kemény szavak, tudom, de az azonos tempójú táncolható tételek özöne hallatán határozottan az volt az ember érzése húsz perc után, hogy megakadt a lemez. Déjá Vu – Déjá Vá, hogy adekvát ritmusképletben fogalmazzunk. 

Két módon próbált a banda némi változatosságot vinni a programba; hangszeres közjátékokkal és nagy ívű balladákkal (például Un amore). A koncepció így-úgy működött, de a monotónia végig alapélmény maradt. Úgy tűnik, a zenei kísérletezés igényének elvetése olyannyira rádióbarát zenekart csinált a Gipsy Kingsből, hogy elsősorban valóban ott, a rádióban élvezhető igazán muzsikájuk – egy-két dal erejéig. Ám ők csak emelték a dózist, sorban érkeztek a dalok, természetesen nem maradt el a Vamos a bailar, a Volare vagy a Bamboleo sem. Csupa világsláger, széles mosoly a közönség arcán, táncra perdült – bár idővel láthatóan szintén fáradó – rajongók, szakadatlanul zakatoló rumba, zeneileg/művészileg érdekes momentumok viszont sehol. Az önfeledt szórakozást pedig az sem segítette, hogy a lábdob és a basszus eleinte jóval hangosabban szólt a kelleténél (másként fogalmazva: a gitárok voltak túl halkak), legalább is a küzdőtér hátsó felében. Némileg korrigáltak később, de a zavaróan kásás hatás sosem múlt el teljesen. Összegzésül, kicsit olyan volt az egész, mint csipetnyi pikáns fűszer a futószalagon érkező hamburgerben. Finom-finom, de ettől azért még nem érezzük magunkat Andalúziában.