 Napozz holddal – A Kispálfilm |
A zsűrinek (Lányi András, Medgyesi Gabriella és Kerekes Péter), valamint az előzsűri két tagjának (Gelléri-Varga Zsuzsanna és Zalán Vince) általános véleményéből két szempont: a dramaturgia, illetve a „hős” figurájának hiánya, valamint a műfaj határainak elmosódása jól érzékelhető volt az információs blokkokban játszott filmeken is. Egy-egy mű, mint például Merényi Dávid Napozz holddal – A Kispálfilm (melyről kritikánkat l. itt – a szerk.), vagy Marton László Eszembe jutottál – Főhajtás Cseh Tamás előtt – koncertfilmekről lévén szó – nehezen kategóriába illeszthető alkotások. Dokumentumértékük természetesen van, az Eszembe jutottál azonban nem tud továbblépni a Hajógyári szigeti emlékkoncert rögzítésénél, hiába szólal meg számos fellépő zenész. Mondataik gyakran túl közhelyesek, sokszor ismétlődnek, ritkán számolnak be olyan pillanatokról, melyek hatásosan éreztetnék Cseh Tamás karakterét, dalainak jelentőségét (egy-egy esetben azért sikerül). Összhatását tekintve mindez inkább tűnik a felvonuló – és jelenleg a legnépszerűbb – együttesek bemutatásának, mint a Cseh Tamástól vett búcsúnak.
Dessewffy Zsuzsa Fejjel a falnak című munkája, mely a hatvanas évek végén kialakuló magyar neoavantgárd képzőművészetet tárja fel művészek és művészettörténészek segítségével – bár rendkívül információdús és jól szerkesztett mű -, mintha az ismeretterjesztő filmek szekciójába kívánkozott volna. Nincs kibomló problematikája, beszámolókból, egymáshoz passzoló véleményekből, fotók, kiállítások vágóképeiből épül fel. Gyakran humoros anekdotákkal mutat be egy lehetőségeit tekintve kiszámíthatatlan, határait próbálgató korszakot, melynek visszatérő jelenete a műveket méregető Aczél György és az őt méregető művészek.
Badár Sándor útifilmje, a Magyarok menni Bamako szintén kategórián kívüli alkotás. A Budapest-Bamako távot autóval megjáró hősei, Badár és Kőváry Barna rácsodálkoznak Afrikára, kalandokba keverednek, miközben a versenyből fakadó izgalmak sem maradnak el. Szórakoztató alkotás, kissé hosszabb a kelleténél, de hasonlóan a fent említett példákhoz, nem a dokumentumfilm elemző magatartásával nyúl témájához (persze nem is akar). A láthatóan nehéz körülmények ellenére operatőre, Pataki Ádám – a szó szoros értelmében – szép munkát végzett, mely a szegénységgel, betegségekkel és diktatúrákkal sújtott vidékek helyett Afrika egzotikumát, gyönyörű és veszedelmes fenségét hangsúlyozza ki. A film hangulatához és stílusához remekül illik, de kitetszik belőle, hogy egy másik műfaj.
A kiemelt információs vetítések között két rendkívül érdekes doku bújt meg. Gamma Bak Fejnátha című önreprezentációja bár számos kívánnivalót hagy maga után, figyelemreméltó dokumentumfilmes szituációt dolgoz fel. Csukás Sándor és Oláh Kata Romazsaruk című filmje pedig a versenykategóriában is megállta volna a helyét. Alkotásukban megvan az, amit a zsűri hiányolt; hőseiket pontos dramaturgia mentén, friss vizualitással ábrázolják. Gamma Bak egy személyes traumát, idegösszeomlásának történetét dolgozta fel. Betegségének közvetlen oka ugyan egy szakítás, a számos videóüzenetben és beszélgetésben megszólaló rokon és barát véleménye valamint öninterjúi egy családi-történelmi ok meglétét is érzékeltik.
 Fejnátha |
A főszereplő és egyben alkotó hölgy magyarországi zsidó családból származik, Németországban született, anyanyelve német, ám szülei elváltak, apja Kanadába költözött, lánya pedig Vancouverben végezte el a középiskolát, majd visszatért Berlinbe. A Fejnátha Bak több kilencvenes évekből származó dokumentumfilmjének jeleneteit, videónaplójának részleteit is beilleszti a kétezres évek elején-közepén felvett interjúk mellé, története egészen 2009-ig halad. A film legfőbb problémája azonban, hogy bár bizonyos pontokon összeköti személyes sorsát a kollektív traumákkal (holokauszt, emigráció, identitásproblémák), nem rajzol elég határozott képet ennek párhuzamairól, végül pedig inkább betegségének dokumentálása kerül a középpontba. Az intimitás, a kamera beengedése egy zárt magnéletbe, melyben egészen a meztelenségig is eljut, kifejezve ezzel a gyógyszerektől elhízott testétől elidegenedett nő teljes feltárulkozását, megidézi a Németország ősszel Fassbinder által rendezett epizódját. Bár a szituáció különbözik – itt közvetlenül valóságos, ott rekonstruált –, a cél hasonló: mindketten a magánvilágot használják egy olyan probléma ábrázolására, mely közösségek sorsáról is beszél. Bak azonban elveszik saját terápiájában, és végül nem tudja érdemben megfogalmazni mondanivalóját.
A Romazsaruk pergő, ötletes nyitánya (Lóránt Demeter munkája) sejteti közönségbarát hozzáállását (gyártója az HBO volt, hasonlóan a versenyben futott Láthatatlan húrok és Varázslatos gladiátorok című dokukhoz). Három cigány származású hősének életét követhetjük nyomon a rendőri szakma előtt, közben és után: Beatrix érettségijére készül, rendészeti iskolában tanulna tovább, Sanyi már dolgozik a 8. kerületben, hiába kérvényezi áthelyezését Mátészalkára, ahol családja és barátai élnek, Mihály pedig nyugdíjasként küzd, hogy újra magára ölthesse az egyenruhát. Az alkotók a családi háttér alapos bemutatásával személyessé teszik filmjüket, miközben kidomborítják a romák rendőrként való érvényesülésének lehetőségeit is. Jó arányérzékkel összeállított produkció, bár kicsivel részletesebb is lehetett volna, befogadhatósága, lendülete és a probléma érdekes feldolgozása mindenképpen kimelte a mezőnyből.