Karsai Márk

Május 2-án három zongorista lépett fel az Akadémia dísztermében, roppant jellemző és átfogó mintavétellel villantva fel a Mester zongoraműveinek világát. A szünet nélkül felhangzó műsorban először Karsai Márk játszotta el a Vándorévek (Années de pèlerinage) 1858-ban megjelent első kötetének két nagyszabású darabját, az Obermann völgyét (Vallée d’Obermann) és A genfi harangokat (Les cloches de Genève), majd Ránki Dezső és Klukon Edit adott elő két négykezes kompozíciót: a Les Préludes átiratát, illetve az egyre inkább Liszt főművei közé számító Via Crucist, valamint e meditatív és revelatív nagypénteki képsorozat négykezes vátozatát.

A két szólódarab bizonyos tekintetben ellentétet alkot, hiszen az Obermann völgye, ha ez zene esetében helyénvaló lehet egyáltalán, gondolati költészet; A genfi harangok viszont valódi impresszionsta hangfestmény. Egymás mellé állításuk tehát máris tágas ívet feszített ki, s Karsai Márk gazdag zenei fantáziával rendezte be az így létrejövő teret. Előadásának feltűnő, nagy erénye az építkezés nyugalma, a forma „lélegzése”, a tetőpontok, váltások, lezárások világos, plasztikus megmutatása. A Lisztnél döntő fontosságú fizikai erőnlét és virtuozitás nála magától értetődő adottság, ugyanakkor játéka mindig megőrzi zenei kontrollját, sohasem megy át vadulásba. Az első műben éteri szépségű csendes, lírai pillanatokat hallottunk tőle; s a darab végkicsengése is emlékezetesen szép és letisztult volt. A második kompozícióban bebizonyosodott, hogy Karsai színérzéke is kiváló, s a hangszer tetszése szerint változott csengő-bongó harangjátékká, vagy éppen a finom pasztell hangszínek kimeríthetetlen forrásává a keze alatt.

Klukon Edit és Ránki Dezső

A Les Préludes-öt és a Via Crucist külön-külön hallottam már a Ránki–Klukon házaspár előadásában, most és így együtt azonban új minőséget hoztak létre. Egyfelől egyszerűen azért, mert a két jelentős súlyú alkotás egymást követő előadása különlegesen gazdag élménnyel szolgál, és persze igen jelentős előadóművészi feladat; másfelől azért, mert mindkét előadás érési folyamaton ment keresztül időközben, és amit hallottunk, úgyszólván kőbe vésettnek és kikezdhetetlennek hatott. A szimfonikus költemény, ahogy azt már korábban is leírtam, úgyszólván gazdagabb hangszerelésben szólalt meg játékukban, mint egy zenekari előadásban – ami természetesen Lisztről is elmond valamit, csakhogy azt a hangszerelési művészetet, amelyet Liszt zongora-faktúrájába beépített, ki is kell tudni onnan bontani és tudni is kell hallhatóvá tenni. További jelentős hozadéka volt az előadásnak a mű hallatlan kontrasztot alkotó részeinek, azok hangvételeinek mindenfajta generál-romantikát mellőző, rendkívül plasztikus karakterbeli megformálása és szembeállítása. Üvöltő vihar, pásztori üdeség és lángoló szenvedély egy minden ízében tiszta eszközökkel és szigorúan megformált, maximálisan összefogott előadás keretén belül nyerte el értelmét.

Képsorozat – írtam az imént a Via Crucisról. Kétségtelenül az, ám az idős Liszt képei elsősorban a belső tájat ábrázolják – ha elvonulnak is előttünk a keresztút látomásai, a mű lényege, mint Liszt maga írja, saját gyerekkori emócióinak felidézése. S ettől nagyon modern is ez a többek között vokális formában ugyancsak megkomponált alkotás, amelynek ez az egyik legabsztraktabb változata. A meghatározó vallási tartalom ellenére így válik ez a kései Liszt-ciklus sokszor merész eszközökkel élő, alapjában lírai jellegű kinyilatkoztatássá. Ránki és Klukon előadását ennek a mélységes és megrázó líraiságnak a megértése és hiánytalan újjáteremtése tette kiemelkedővé. A mű egyetlen hatalmas vallomásként öltött testet ezen a hangversenyen, s csak csodálhattuk, hogy az individuum, a lélek hangja hogyan szólaltatható meg ilyen tökéletes összhangban két művész által, ha mégoly közel állnak is egymáshoz. A művel való tökéletes azonosulásnak, valóságos művészi csodának lehetett részese az ünnepi koncert szerencsés közönsége.