„Az élet egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs” – ezt a Shakespeare-idézetet választotta Woody Allen legújabb filmje, a Férfit látok álmaidban mottójaként. Kedvenc New York-i neurotikusunkban ismét felülkerekedett hát a megrögzött nihilista – figyelmeztetésként leírom: most ne várjunk tőle felhőtlen szórakozást.
Persze a nihil amolyan „Woody Allen-esen” lett rajta ismét úrrá: a filmben nincsenek szájbarágó tantételek vagy melodramatikus szálak: a lét értelmetlensége, a véletlenek kusza egybejátszása és sorsfordító mivolta, az élet igazságtalan jutalmazási rendszere néhány összefonódó, egymásra ható párkapcsolatból válik mindannyiunk számára egyértelművé.
Bárkivel elkezdhetnénk a szereplők számba vételét, de hűen a filmhez, kezdjük Helenával (Gemma Jones), akit a férje, Alfie (Anthony Hopkins) épp otthagyott, hogy az öregedéstől való félelmében új életet kezdjen. Az asszony a bánatát a lánya, Sally (Naomi Watts) vállán próbálja kisírni – ez utóbbi egyébként egy sikertelen író, Roy (Josh Brolin) neje, aki többnyire az ablakon át bámulja az éppen házasodni készülő szomszéd lányt, Diát (Freida Pinto). A képbe belépnek már páran, így a galériatulajdonos, Greg (Antonio Banderas), akinél Sally dolgozik, valamint Alfie új szerzeménye, Charmaine (Lucy Punch), a prostiból lett második ara.
Egyvalakit még nem említettünk, jóllehet központi szerepet tölt be a filmben, ő Cristal, a jósnő (Pauline Collins), aki Helena életvezetési tanácsadójaként a jóslataival minden szereplő sorsát, az események alakulását nagyban befolyásolja. Nem Woody Allen univerzumában járnánk azonban, ha a „minden eleve elrendeltetett” vagy a „végzetünk meg van írva a csillagokban” elve érvényesülne a filmben – épp ellenkezőleg: szereplőink sorsa teljesen rapszodikusan, mondhatni véletlenszerűen és kuszán alakul. Hogy kié hogyan – nos, ez volna a Férfit látok álmaidban szórakoztató vonulata. A mozgalmas felszín alatt azonban ott munkál a nem éppen szívderítő allen-i filozófia, amit a mester egy interjúban úgy foglalt össze, hogy az univerzum a legjobb esetben is csak közömbös a sorsunk iránt.
 Jelenet a filmből |
És a film tényleg ezt a világképet látszik közvetíteni: a szereplőkkel nem az érdemeikre való tekintettel bánik az élet, sőt még a fordított logika sem érvényesül sorsukban – van olyan jó ember, akinek mázlija van; akad, akinek ellenben nem; van olyan rossz, aki peches és akad, akinek szerencsésen alakulnak a dolgai. A következtetés: az élet totális, céltalan káosz, amibe ideig-óráig (míg a konkrét események, sorscsapások, véletlenek erre rá nem cáfolnak), mi viszünk célokat és logikát, hogy élni tudjunk.
Allen persze nem először áll elő ezzel a nihilista, mondhatni punk elméletével: két remekműve, a Bűnök és vétkek vagy a Matchpoint lényege például ugyanez. A Férfit látok álmaidban abban különbözik felmenőitől, hogy egy kevésbé fajsúlyos, romantikus sztorin keresztül tálalja mindezt, és hogy tény: ebben a vonulatban a gyengébb darabok közé tartozik.
Allen azonban gyengébb napjain is simán hozza azt a színvonalat, ami mások számára a csúcsteljesítmény: színészei egytől egyig kiválóak (ezt persze megszokhattuk már), a londoni helyszínek alapján (merthogy ismét London-film pereg a vásznon), akár New Yorkban is lehetnének, minden kép (Zsigmond Vilmos operatőrnek hála) hamisítatlan Woody Allen-hangulatot áraszt: még egy-két zuhogó-esős jelenetet is kapunk.
 A képek forrása: PORT.hu |
Ahogy a Bűnök és vétkekben a hit az, ami átsegítheti az egyes szereplőket a káoszon, ebben a filmben – bizonyítvány, hogy tényleg az emlegetett mozik testvérdarabját látjuk – szintén ez a mentőöv. Hűen a romantikus komédia műfajához azonban, a hit most nem az isteni gondviselésbe, hanem az ezotériába vetett vakhit, annak illúziója, hogy a kártya előre jelzi a jövőt, hogy suttoghatunk a szellemekkel, hogy a sorsunk mindenképpen beteljesedik – vagy ahogy a film eredeti címe is mondja: „találkozol egy magas, sötét hajú idegennel” (You Will Meet A Tall Dark Stranger).
A népes szereplőgárdából azok járnak a legjobban, akik megingathatatlanul hisznek a felsőbb erőkben és az eleve elrendelésben. Ez a konklúzió pedig inkább keserédes, mint vidám, ahogy az egész film is az. Hisz, lássuk be, nem annyira felemelő, ha a néző azzal szembesül: ahhoz, hogy töretlenül és viszonylag boldogan éld le az életed, hinned kell egy felsőbb hatalomban, de legalább abban, hogy ha ebben a porhüvelyben itt és most kevésbé jött össze a dolog, a következő életedben lesz egy újabb esélyed.