 Bartsch Kata, Haumann Péter és Lengyel Ferenc |
Zárt térben, egy pesti troli utasterében játszódik a történet, tél végi vasárnap reggelen. Odakinn vigasztalanul zuhog az eső, a bepárásodott ablakokon át csak az utcák, házak elmosódó, elsuhanó sziluettje látszik, s csak az áramszedők csattogása hallatszik, meg a sofőrnő (Kerekes Éva) egykedvű közlései a következő megállókról. Pár utas zötykölődik az üléseken, egy fiatal csajszi (Sipos Vera) szenvedélyesen telefonál a barátjának, aki még az igazak álmát aludná; korosodó, szakállas kürttanár (Haumann Péter) szemlélődik kitartóan; egy fiatal színésznő (Bartsch Kata) igyekszik eljutni próbára a színházába. Valamelyik megállóban újabb utasok szállnak föl, előkerül egy BKV-ellenőr is (Lengyel Ferenc), aki kéjes élvezettel ellenőrzi utastársai jegyeit, bérleteit, s próbálja megbírságolni a renitenseket.
Van, aki csak pár megállónyit utazik, a többség a végállomásig menne, ha nem jönne közbe némi zavaró, s mint hamar kiderül, hosszúra nyúló közjáték. Gyors és töredezett mondatok peregnek Egressy-módra, a kihegyezett és groteszkbe hajló párbeszédekből megismerjük átlagember hőseinket, valamelyest kirajzolódnak emberi viszonylataik is, s eltelik némi idő, mikor az egyik, arcát addig kapucniba burkoló fiú (Keresztes Tamás) hirtelen pisztolyt ránt és fenyegetni kezdi társait. Nem tudni, mit akar, túszokat szedni vagy egyéb követelésekkel előállni, mindenesetre hadonászik a stukkerrel rendületlenül, a jármű végébe tereli az utasokat, összeszedi a mobiltelefonjaikat, s igyekszik lehetőleg komoly arcot vágni az attrakcióhoz.
 Sipos Vera és Lengyel Ferenc |
Aztán kiderül: el akarja téríteni a 74-es trolit. S az is gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy leendő áldozatai közeli ismerősei: a sofőrnővel számtalanszor utazott már, a kürttanárnak tanítványa volt, a lánnyal egy iskolába járt, a színésznő pedig nem más, mint hajdani nagy szerelme. A cselekmény e ponton groteszk fordulatot vesz, a troli-eltérítő ugyanis a repülőtérig hajtatna a kötött pályás járművel, miközben tévéstábot vizionál maga elé, amely tudósítana szerelmeskedéséről a lánnyal, akivel végül déltengeri szigetre távoznának.
Egressy Zoltán precízen komponált, fordulatos filmtörténete innen már a tragikomédia és az abszurd határán billeg: a pesti dzsumbuj közepén vagyunk, ahol egy abszolút lúzer fapados terrorista csetlik-botlik egy alkalmilag összezárt kisközösségben, s mire leesik neki, hogy áramszedő nélkül az eltérítendő jármű sehova sem mehet, beáll egy kiadós áramszünet. Még a troliajtókat se tudják kifeszegetni, s hőseink ott rostokolnak valahol az Erzsébetváros mélyén, összezárva, egymásra utalva. Ismerős drámai szituáció ez, amely kiválóan alkalmas rá, hogy megmutassa a szereplők valódi személyiségét.
Nem mondhatni, hogy a rendező túl sok energiát feccölt volna az alakok filmbeli arcának, karakterének cizellálásába, inkább pontosan követte Egressy darabjának szituációit. A cselekmény persze nagyobbrészt így is működőképesnek bizonyul, amihez jócskán hozzájárul a közreműködő színészek profizmusa. Keresztes Tamás hitelesen formálja meg az elveszett, talajtalan, legfőképpen önmagával küzdő botcsinálta terrorista tragikomikus figuráját. Keménykedik, verejtékezik, de mindhiába fenyegetőzik és lő bele többször is a jármű tetejébe, végül szánalmasan magába zuhanva kuksol az ülésen. Kerekes Éva sofőrnője maliciózus derűvel, humorral s némi rezignációval kommentálja a drámai fejleményeket, miközben egy szikárrá formálódott női életutat is felvillant a vállalati kreatívból lett BKV-alkalmazottig. Bartsch Kata érzékenyen formált „színházi színésznője” nemcsak empatikus tud lenni, ha a helyzet úgy kívánja, hanem történetesen kleptomániáját igyekszik leplezni. Lengyel Ferenc tahó jegyellenőre a mindennapi agresszió, a hatalomvágy s a szektás hittérítői buzgalom háromszögében pendlizve válik csúfondárosan elfuserált, ismerős alakká. Haumann Péter kürttanára bölcs, sztoikus nyugalommal és megértő iróniával szemléli alkalmi társait, s a szétzüllő, pusztulásra érett világot. Ragályi Márton kamerája gyakran elidőz arcaikon: a filmbeli drámát nem annyira a történet, mint a tekintetek, a szemvillanások, a szuperplánok hordozzák. Meg az élesre fent nyelvi fordulatok, a szópetárdák, a humorba pácolt, poénokkal tűzdelt egressys dialógusok.
 Lengyel Ferenc (A képek forrása: Magyar Filmszemle) |
A történet legproblematikusabb része számomra a filmbeli akció-zárlat: a lökött terrorista már lenyugodva, békésen üldögél ismerősei körében, pisztolyát rég kidobta az ablakon, jól elvannak egymással, még örülnek is az ajándékba kapott nyugodt perceknek, mikor három marcona, fekete kámzsás fegyveres ront az utazókra, s géppisztollyal lemészárolja és kirabolja őket. (Pár villanásnyira már korábban is láthattuk ábrázatukat, amint nyomorúságos albérleti odújukban, kiporciózott kávéjukat kavargatva készülődtek a soros balhéra.) A kissé közhelyes fordulatnál erőteljesebbnek éreztem a miliőt, az üvegtáblák párás homályát a zuhogó esővel, s a látványt, ahogy a lerobbant, viharvert, ócska jármű magányosan vesztegel a kietlen környéken.
Vecsernyés mozija tévéfilmnek készült: remélhetőleg nem tűnik el nyomtalanul, hanem valóban látható lesz majd a képernyőkön. S ha lehet, nem éjjel kettő tájban.