Képek a tavalyi táncháztalálkozóról. Forrás: tanchaztalalkozo.hu

Arra a kérdésre, hogy miért kell huszonhetedszerre is Országos Táncháztalálkozót és Kirakodóvásárt rendezni, a választ esszenciálisan két résztvevőben véltem megtalálni. A bonyhádi városi zeneiskolások minikoncertjén Barbie babájával táncoló Hello Kitty topos-kékfestő szoknyás négyévesforma kislányban, meg a Depresszió pólós gimnazista fiúban, aki az őrkői cigány táncokat tanulta az Aréna küzdőterén. Mert az teljesen normális, bár bizarr összeállítás, hogy valaki itt háromévesen lenvászon Buga Jakab-inget és -gatyát hordjon (2200-2400, illetve 1000 jó magyar forint az ára a jurtasapkás standon), hozzá pedig kiegészítőként fakardot, fapajzsot viseljen. És az is tökéletesen átlagos, hogy gyors peluscsere után a totyogni is alig tudó a babakocsiban békésen alvó testvére mellől visszatotyog mondókákat hallgatni. Nem lehet elég korán kezdeni, no.

Nagy kör, középen a táncot tanító, a nézőtérről úgy látszik, összeolvad a tömeg, együtt mozdul, együtt ring és fordul. Ugrik, terpeszt, zár és kanyarít, sarkaz, pittyeg, dugóhúzó, tátátititá – bele a magyar fitneszguruk és popsztárok által is használt mikrofonba, de táncházba jóval érdekesebb és izgalmasabb járni, mint aerobikórára, ráadásul közösségibb és meghittebb az élmény.

Képek a tavalyi táncháztalálkozóról. Forrás: tanchaztalalkozo.hu

Pihenésképp aztán végignézhető a Hagyományok Háza fotó- és dokumentumkiállítása Kodály Zoltánról, a népzenekutatóról. „ami rossz dalt tudok, óvodában vagy iskolában tanultam” – írta 1941-ben a Zene az ovodában című munkájában. És akkor visszagondol az ember lánya, hogy tényleg, és hogy bizony mennyire nem is rosszak azok a dalok, Kodálynak milyen álmodozó tekintete volt fiatalon, időskorára pedig milyen szelídre bácsisodott, és milyen udvariasan kemény hivatalos leveleket írt román kollégájának a magyar népzenefelvételek ügyében.

„Legfárasztóbbak a füstös kocsmai szeanszok éjszakánként” – ez empirikusan szerzett tapasztalat csakúgy, mint az, hogy júliusban nem lehet gyűjteni. Mármint népdalt, mert ugye az aratás, a munka mindenek felett áll. (Ha már empirikus tapasztalat, akkor engedtessék megjegyezni, hogy a sokadik éjszakai gyűjtés lehet, hogy fárasztó, de a hajnalig tartó mulatság, pláne, ha a magyarpalatkai banda húzza, inkább energiát ad.) „Mert az én kompozíciómban benne van az a kemény fapad, amin Forgó Mátyás zabari kondás házában aludtam, a szívszorulás, amikor az öreg Szalai Zsuzsa elsírta, hogy a fia hozzávágta a kenyeret, és ezer más étel, amit x. y. asztalánál ettem, a tánc, amit egy-egy lánnyal jártam.” Egyszerre szikár tömörségű, megindító és érzelgős szavak. Hiába, aki sok népdalszöveget jegyez fel, előbb-utóbb úgy fog írni, mint a névtelen szerzők tették.

Képek a tavalyi táncháztalálkozóról. Forrás: tanchaztalalkozo.hu

A küzdőtér egyik oldalán a hagyományőrző mesterségbemutatókon mindennapos nemezelés, gyöngyfűzés és agyagozás mellett olyanokat is kipróbálhattak az érdeklődők, mint a gyékényszövés, a keszkenőhímzés vagy a virágkoszorú-fonás. Sajnos, a rendezvény korhatáros jellege miatt sokan csak irigykedve nézhették a 130 centi alattiakat. A másik oldalon viszont a tiszta erőből zajló folktermékbizniszben késtől a fülbevalóig, tűzzománc képtől az iparművészek tervezte ruháig, mázas köcsögtől a fatálig töméntelen mennyiségben cseréltek a javak és a súlyos forintok gazdát. Az egyedit tessék megfizetni, a kézi munkát szintén, ráadásul itt azért még mindig jóval olcsóbban lehet szépségeket kapni, mint bármelyik más kirakodóvásáron, nem beszélve arról, hogy meg lehet kérdezni, mi a különbség a kancellár, a reneszánsz és a klasszik névre hallgató dorombok között. Akárhogyis, azért abban megegyezhetünk, hogy a fiatal Sisit és Ferenc Józsefet ábrázoló merített papír egy fabatkát sem ér, és ide nem való.

Képek a tavalyi táncháztalálkozóról. Forrás: tanchaztalalkozo.hu

Etno-mozi az egyik teremben, ahol két napon keresztül folyamatosan mentek a filmek, rajtuk a húsz percbe-fél órába sűrített életek és sorsok, többnyire a Dunatáj Alapítvány alkotásai. A másikban a kelet-felvidéki Borzováról Farkas Lajos meséli azt a történetet, amikor Gömörben járt Karády Kati, s az egyik helyi módos gazda fia imponálni akart neki a kocsmában. A harmadikban olyan egészen elképesztő című könyvek kaphatók, mint A Börzsöny-vidéki málnatermelő táj gazdaságnéprajza vagy a 20. századi magyar népi tisztálkodást bemutató monográfia, a negyedikben meg hangszerészek árulnak; egyikük, egy hegedűkészítő előtt képzőművészeti albumok méreteivel vetekedő szakmunka a hegedűlakkokról.

Az Új Élő Népzene 14. albumán 18 év alattiak fújják és húzzák és ütik és tekerik, a Ciszterci Rend Pécsi Nagy Lajos Gimnáziumának Zengető nevű, ha jól számoltam, tíztagú együttese alig hatéves, de 2006-ban már lemezt vettek fel. Tiszteletreméltó megilletődöttséggel játszanak, van, aki autentikus viseletben, van, aki lobogó fehér ingben és farmerben. Évszázadokkal ezelőtt már létező dallamok töltik be a termet, és ebben a környezetben nincs aggodalomra ok, mert van jelen és lesz jövő. (A 2009-es táncháztalálkozó időpontja április 3-5., lehet feljegyezni a naptárba.) A (saját) múltról meg annyit, hogy abszolút riszpekt annak a duci kislánynak, aki a többrétegnyi alsószoknyájában úgy nézett ki, mint egy szép nagy színes hógolyó. Én ezt annyi idősen nem mertem volna bevállalni.