Török Ferenc: Apacsok / 42. Magyar Filmszemle
2011.05.08.

Indiánnak lenni több mint egyszerű játék: életmód. Táboraikban saját törvényeik szerint, maguk választotta vezetőkkel, szinte-demokratikus keretek között élnek, egymást tiszteletben tartva és szabadon. Legalábbis ezt hiszik magukról. KELEMEN ORSOLYA ÍRÁSA.

Az Apacsokat 2009-ben mutatta be a Radnóti Színház, a filmrendező Török Ferenc első színházi munkájaként. Az előadás kerettörténete szerint a fiatal Horváth nagyapjáról készül filmet forgatni, így nem meglepő, hogy az előadásból tévéfilmváltozat készült: a fikciós keret szerint a filmet akár Horváth alkotásaként is értelmezhetjük.

 

Horváth Imre, a szóban forgó nagyapa az indián-mozgalom tagja volt, amelynek a zebegényi réteken való táborozás nem csupán a szabadidő szórakoztató eltöltését, hanem a társadalmi korlátok alóli felszabadulást, magát a szabadságot jelentette. A történet egy ügynöksztori a hatvanas évekből: a nagyapáról kiderül, hogy besúgó volt, rendszeresen jelentett indiántársairól a belügynek, ezáltal pedig felelősnek tekinthető legjobb barátja haláláért. A helyzet persze ennél jóval bonyolultabb, a nagyapát nincs jogunk elítélni, hiszen nem volt más választása, bűnhődése pedig felülmúlja az elkövetett hibák mértékét: elveszíti barátait, az amerikai indiánoknál szeretne új életet kezdeni, de hozzájuk végül sosem jut el. A csavar annyi, hogy az unoka erről korábban semmit sem tudott, és a történetben a forgatókönyvet elbíráló egyik kurátor is érintett, mert ő Szoboszlainak, annak a bizonyos legjobb barátnak a fia.

 

Cs
Csányi Sándor és Szervét Tibor

Ha ez a film Horváth filmje, akkor a fiatal Szoboszlaival történő egyeztetést követően újragondolt forgatókönyv szerint készült, azt pedig nem tudjuk meg, hogy mi lehetett az eredeti, a nagyapa feljegyzései alapján készült forgatókönyvben. A film tehát a múlttal való szembenézésről, ennek nehézségeiről és a múlt feldolgozásának lehetőségeiről szól: amíg az ifjú Horváth mindent megtesz azért, hogy megtudja az igazat, és megértse a múlt eseményeit, a múlttal való egyetlen élő kapocs, a nagymama azért tesz meg mindent, hogy semmire sem emlékezzen, és hogy mindent elfelejtsen. Neki csak így megy a túlélés, ezzel együtt illúzióvilágot teremt magának, a családtagok pedig joggal reklamálnak, hogy elhallgattak előlük valamit.

 

A Filmszemle péntek esti vetítésén a Corvin mozi stábja (illetve a technika) rosszul vizsgázott: az első néhány perc után tönkrement az egyik projektor. Az új eszköz installálása is igen sokáig tartott, a megfelelő képfelbontást pedig hosszas küzdelem árán sikerült csak megtalálni, így a nézők – rövidebb-hosszabb leállásokkal – legalább négy alkalommal tekinthették meg a film első öt-tíz percét. Egyáltalán nem biztos, hogy a végső képméret volt az ideális, a látvány minősége ugyanis hagyott némi kívánni valót maga után. Az eleve sötét tónusú film tévéképernyőn remélhetőleg élesebb, a mozivászon egyharmadát fedő képkockákban viszont sokszor homályosnak, zavaróan alulvilágítottnak tűnt. A leállások ugyanakkor mintha a film szerkezetét imitálták volna: kisebb-nagyobb szünetekkel lépésről lépésre haladtunk előre a jelenetek között, majd újra visszajutottunk a kezdetekhez. Így történik a filmben is, csak ott – mint egy nyomozás során – visszafelé. 2010 nyarától haladunk vissza az időben, a nagymama születésnapját, majd a néhány nappal korábbi kuratóriumi ülést követően egy jelenet erejéig 1983-ban találjuk magunkat, majd következnek az 1961 és 1963 közötti időszak jelenetei. Először a történet végét, a következményeket ismerjük meg (vagyis Szoboszlai halála után vagyunk), majd kisebb-nagyobb ugrásokkal a film felénél jutunk el a legkorábbi eseményhez, Horváth beszervezéséhez. Innen újra a jelen felé halad a szerkezet, mégpedig tökéletes szimmetriában az első résszel: a korábban látott jeleneteket folytatva.

 

Jelenet
Jelenet a filmből, középen: Schneider Zoltán

A forgatókönyv remek, precíz szerkezete ugyanúgy a film nagy erőssége, mint a színházi előadásé volt. A filmnek jót tett az is, hogy egy-egy jelenet az előadáshoz képest néhány mondattal megrövidült. Míg az előadás jelenetváltásainál, a színpad átrendezésekor indiánfotókat vetítettek, a filmben az állóképek értelemszerűen mozgóképekké válnak: archív filmrészleteket láthatunk békésen ugrándozó, táncoló, lovagoló indiánokról. A bejátszások kezdetben nagyon hatásosak, mert – a cselekmény történéseit ellenpontozva – az indiánok szabadnak és gondtalannak tűnnek, de e bejátszások túl hosszúak, így egyre semmitmondóbbakká válnak, csupán késleltető szerepük van. A színházi előadás vetített-animált díszletei helyett a filmben az igazi asztalok, székek és komódok mellett festett háttereket láthatunk. Ez a díszletmegoldás – akkor is, ha az alacsony büdzsé okozta kényszerhelyzet következménye – jól működik: felidézi a hatvanas években készült filmek stúdiókban forgatott kültéri jeleneteinek valószerűtlen, festett háttereit. És a díszlet az óvatosan adagolt világítással egyetemben zártabbá teszi a jeleneteket, barátságtalan, vészjósló hangulatot teremt, emellett pedig erősíti a fikció, a valószerűtlenség érzetét, az illúzió-hatást.

 

A film kevéssé mozgalmas, inkább párbeszédekből építkezik, amelyeket közelről, a szereplők arcára fókuszálva fotóztak, s a hosszú snittek sokat bíznak a színészekre. Csányi Sándor és Schneider Zoltán jelenkori (Horváth-unoka, Szoboszlai-fiú) és múltbéli (Horváth és Szoboszlai) karakterükkel is meggyőzőek, játékuk spontánnak és természetesnek hat, arcukon pontosan követhetjük gyötrelmeiket, félelmeiket. A feleségeket játszó színésznők ugyancsak érzékeny alakítást nyújtanak, bár úgy tűnik, ők többet küzdöttek szerepükkel: Csilla (Marjai Virág) a férje halála utáni jelenetben mintha olvasná a szövegét, Wéber Kata pedig abban a jelenetben alig meggyőző, amikor Horváth bevallja neki, hogy besúgó. Kár, hogy változtattak az eredeti szereposztáson, és a filmben kevesebb a szerepkettőzés (pl. Horváth barátnőjét és a fiatal nagymamát is Wéber Kata játszotta, és Szervét Tibor volt Horváth apja és a Tartótiszt is), mert attól még hangsúlyosabb volt a múlt és jelen összefonódása, a bűnös-ártatlan kérdéskörének viszonylagossága. A filmben Csomós Mari fiatalos nagymama, nehezen hihető, hogy Gazsó György a fia, Csányi pedig a forgatókönyvvel ellentétben nem huszonévesnek tűnik, így a nyitójelenetben nem egyértelmű, hogy három generációról van szó.

Csániy
Csányi Sándor (A képek forrása: Magyar Filmszemle és PORT.hu)

A történet érdekessége, hogy – bár az indiánozás önmagában is felkelti a belügyesek figyelmét (levélváltás amerikai állampolgárral, fegyverek tárolása, és egyáltalán a társadalom szokás- és szabályrendszerétől való csoportos eltérés okán) – Szoboszlainak (mint ahogy azt mindenki hitte) nem az indián miatt kellett meghalnia, hanem azért, mert túl sokat tudott. Tudomása volt ellenforradalmár, életfogytiglanos apjának Kilián-laktanya előtt készült fotójáról, melyen történetesen a Tartótiszt is szerepel, felkelőként. Horváthnak azért kellett tehát jelentenie, hogy a Tartótiszt közelebb jusson az ellene bizonyítékul szolgáló fotókhoz.

A filmbejátszások során szinte el is feledkezünk arról, hogy a boldognak látszó indiánok szabadsága viszonylagos, hiszen csak a rezervátum keretein belül érvényes. Az apacsok szabadsága illúzió. Indián nélkül viszont nem lehet élni: „ha nincs indián, mi van helyette? Semmi” – összegez a film végén a rajzfilmfigura, aki az idős és a fiatal Horváth is lehet. Csak túlélni lehet tehát. A kérdés csupán annyi, hogy mit kezdünk a múlttal, történeteinkkel: elfelejtjük, vagy megőrizzük és továbbadjuk őket.

A film a 42. Magyar Filmszemle szakmai zsűrijétől a kategória megosztott Fődíját kapta.

Vö. Libor Anita: A megtalált szavak 
Gyárfás Dóra: Ha én besúgó lennék 
Fáy Miklós: Nem lát a békepipától 
valuska lászló: Végre van egy rendes ügynökfilmünk 
Deák Péter: "Mert lehet ezzel együttélni" 
Báron György: Hadiösvényen 
Ritter György: A fekete kém 

Cím:  Apacsok,  Rendező, dramaturg:  Török Ferenc,  Forgatókönyv:  Bereményi Géza,  Kovács Krisztina,  Operatőr:  Garas Dániel,  Zene:  Zságer Balázs,  Vágó:  Barsi Béla,  Hang:  Zányi Tamás,  Jelmez:  Benedek Mari,  Animáció:  Gauder Áron,  Producer:  Angelusz Iván, Bálint András,  Szereplők:  Csányi Sándor,  Szervét Tibor,  Schneider Zoltán,  Csomós Mari,  Wéber Kata,  Gazsó György,  Marjai Virág,  Vajdai Vilmos,  Karalyos Gábor,  Bálint András,  Adorjáni Bálint,  Martin Márta,  Klem Viktor