Ez utóbbiról, mármint Vlad Troickij színházfelfogásáról nekünk, magyar nézőknek is lehet már fogalmunk, hiszen a 2006-ban kíváncsian várt, majd némi csalódottsággal abszolvált fehérvári Csongor és Tündéje után a beregszászi társulattal a Hamlet nyomán készített Halál-álom okozott kellemetlen meglepetést (amúgy mindkettőt – mint a mostani A revizort is – beválogatták a POSZT versenyprogramjába). A 2009-es kecskeméti Gogol.Utóirat és a Bárka Színház idén áprilisi bemutatója (az E.T.A. Hoffmann után készült Éjféli mesék, melyről kritikánk itt olvasható) közé esett a debreceni Gogol-premier, amely május elején a Thália Színházban vendégszerepelt a Rivalda Fesztiválon.
A magyarországi rendezései (és a Zsámbékon illetve Gyulán látott, saját társulatával, a kijevi DAH Színházzal készített Shakespeare-adaptációi) alapján annyi könnyedén megállapítható Troickijról, hogy javarészt a hazaitól eltérő módszerekkel nyúl a többnyire klasszikus szövegekhez. A próbafolyamatot a színészek improvizációi, hosszas helyzetgyakorlatok teszik a játszók számára emlékezetessé: a processzus során képek, etűdök, szekvenciák születnek az éppen aktuális darab/szöveg apropóján. Ez persze önmagában még nem unikális, viszont a sokadik Troickij-előadást látva szembeszökő, hogy a rendező mintha mindig ugyanazon a ponton torpanna meg: éppen ott, ahol a munka kezdene izgalmassá válni, vagyis amikor az improvizatív helyzetgyakorlatok felhasználásával, a jókat megtartva, a rosszakat elvetve létre kellene hoznia egy/az előadást. Troickijt elsősorban a színpadi képek izgatják, rendezői működése során a szöveg különösebben nem zavarja.
A színlapon dramaturgként feltüntetett Kozma Andrásnak tehát legalább annyira lehetetlen és reménytelen lehet Troickij mellett dolgozni, mint a debreceni teátrumot vezető Vidnyánszky Attila oldalán, rendezéseinek állandó munkatársaként. Míg azonban Vidnyánszky vizionárius-atmoszférikus színházának olyan sodró lendülete van, hogy az gyakran feledteti a külső szem, a kontroll máskor oly kínos hiányát, Troickijnál – és itt már rátérünk magára a debreceni bemutatóra – lehetetlen nem arról ábrándozni a 200 perces (!) előadás egy jelentős részében, hogy mennyivel jobban éreznénk magunkat, ha egy keménykezű dramaturg rendet rakott volna a fejekben és a színpadon.
A tisztviselők a második részben |
Troickij sokkal inkább gondolkodik szinte önálló jelenetekben, mint egyetlen, összefüggő narratívában. Ez természetesen szintén nem baj, viszont ha órákon át azt lájuk, hogy az egyik jól-rosszul megoldott szcénát a következővel csupán a köztük terpeszkedő, süppedős unalom kapcsolja össze, az legalábbis kételyeket ébreszt a módszer hatásosságával szemben. Lehetne erre azt mondani, hogy a provinciális kisvárosba betoppanó Hlesztakov történetéből a rendezőt leginkább az álmos vidéki hangulat kidolgozása izgatta, de hát kidolgozásról szó sincs, csupán ötletelésről.
Mert például mit kezdünk a végtelen hosszúságúnak tűnő nyitó képpel, amelyben a gyakorlatilag üres színpadon álló hosszú asztalhoz némán leül egy férfi, egy nő és egy fiatal lány, majd egymással tőmondatokban kommunikálva megreggeliznek (ez utóbbira csak abból merek következtetni, hogy a szolga narancslét /!/ szolgál fel nekik). A jelenetnek lehetne ereje, lendülete, megelőlegezhetné a folytatást, vagy legalább kíváncsivá tehetne iránta, ehelyett indokolatlan és mesterkélt lassúságával álmosít. Természetesen a polgármesterről és családjáról van szó, ám erre előismereteinkből, nem pedig a látottakból következtethetünk.
Kacsur Andrea és Mészáros Tibor |
A revizor érkeztének hírére a színpad másik felén álló ketrecekből a reggelizőasztal köré sereglő városi tisztségviselők hollókként telepednek a polgármester köré: nagy fekete ernyőikkel vészmadarakká válnak – a kép szép és érthető, köszönjük. A polgármester szolgája (az örök beosztott Sőtér István remek kabinetalakítása) vörös fonallal keríti körbe az elöljárókat, hogy végül elsüthesse a jóindulattal is legfeljebb közepesnek mondható ’Elvesztettem a fonalat’ poént, majd a háttérben békésen kötögessen a jelenet hátralévő részében.
Lassan a szereplőkről is megtudunk ezt-azt, bár egyik megállapítás sem hat a reveláció erejével. A polgármesterről (Varga József) például a kezdeti látszólagos családi idill után kiderül, hogy erőszakos és korrupt vadember. Felesége (Ráckevei Anna) előbb beszél, aztán gondolkodik: egyfolytában csacsog és fecseg, szórakozottsága azonban csak az ellenség éberségét elaltató álca, mögötte nagyon is tudatos számítás áll. Lányuk, Marja (Kacsur Andrea) ebben az előadásban tökéletesen súlytalanná és jelentéktelenné válik: játékszer, bábu csupán szülei és az ál-revizor kezében egyaránt – kis túlzással fel sem tűnne, ha egyáltalán nem lépne színre (a hasonló, gyakran nehezen indokolható dramaturgiai beavatkozások amúgy szintén Troickij védjegyei közé tartoznak). Problematikusabb húzás a városi tisztviselők különbözőségének (megkülönböztethetőségének) koncepciózus feláldozása: a színpadon többnyire tömegként vannak jelen, egyéni arcvonásokhoz alig jutnak. Ennek jegyében az sem meglepő, hogy a második részben, amikor Hlesztakov elé járulnak, az elvileg személyre szabott audienciáknak egytől egyig szem- és fültanúi lesznek: ahogy egymás bűneivel, hivatali hanyagságával is tisztában vannak, úgy az elkerülhetetlen büntetés megakadályozására tett szerencsétlen kísérleteik sem maradhatnak rejtve.
Varga József és Mészáros Tibor. Fotó: Máthé András (A képek forrása: Csokonai Színház) |
A bosszantó lassúsággal csordogáló előadás olyankor élénkül csak fel, amikor Hlesztakov színre lép. Mészáros Tibor kegyetlen bohócot csinál a(z ál-)revizorból, aki lépésről lépésre jön tisztába a kisemberek fölött gyakorolható rettentő hatalmával, a felismerés után viszont nem riad vissza a legdurvább tréfáktól sem. És a debreceni produkciót ez a nem éppen forradalmi, de legalább úgy-ahogy következetesen végigvitt meglátás és Mészáros bravúros, könnyed, akrobatikus játéka menti meg.
„Csodálatosan könnyen költök” – mondja magáról Hlesztakov, és tényleg: az elöljárók rovására kiötlött rögtönzéseinek stílusa, eleganciája van, sőt tudatos építkezés fedezhető fel bennük. Előbb még csak azt parancsolja nekik, hogy jelenlétében a székek helyett a földre üljenek le, a személyes kihallgatásnál azonban a közjótékonysági főgondnokot már szó szerint kivetkőzteti emberi mivoltából – a gyerekes csíny és a másik ember tudatos megalázása hajszálnyi távolságra fekszik egymástól. Túlmozgásos, hebrencs Hlesztakovja bizarr mesehőssé válik: a hirtelen-váratlan megkaparintott hatalom révén végre bosszút állhat a sok nélkülözésért, éhezésért, megalázásért. (És mintha halványan azt is pedzegetné a rendezés, hogy ebben a felállásban vajon tudunk-e egyáltalán drukkolni Hlesztakovnak?) Ötletnek jó, előadásnak kevés.