Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A BOHÓC HATALMA

Gogol: A revizor / Debreceni Csokonai Színház, Rivalda Fesztivál 2011, POSZT 2011
2011. máj. 8.
A Magyarországra lassacskán hazajáró ukrán rendező, Vlad Troickij ezúttal honfitársa, az ukrán származású Gogol klasszikusát lassította saját színházi gondolkodásához. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Ez utóbbiról, mármint Vlad Troickij színházfelfogásáról nekünk, magyar nézőknek is lehet már fogalmunk, hiszen a 2006-ban kíváncsian várt, majd némi csalódottsággal abszolvált fehérvári Csongor és Tündéje után a beregszászi társulattal a Hamlet nyomán készített Halál-álom okozott kellemetlen meglepetést (amúgy mindkettőt – mint a mostani A revizort is – beválogatták a POSZT versenyprogramjába). A 2009-es kecskeméti Gogol.Utóirat és a Bárka Színház idén áprilisi bemutatója (az E.T.A. Hoffmann után készült Éjféli mesék, melyről kritikánk itt olvasható) közé esett a debreceni Gogol-premier, amely május elején a Thália Színházban vendégszerepelt a Rivalda Fesztiválon. 

A magyarországi rendezései (és a Zsámbékon illetve Gyulán látott, saját társulatával, a kijevi DAH Színházzal készített Shakespeare-adaptációi) alapján annyi könnyedén megállapítható Troickijról, hogy javarészt a hazaitól eltérő módszerekkel nyúl a többnyire klasszikus szövegekhez. A próbafolyamatot a színészek improvizációi, hosszas helyzetgyakorlatok teszik a játszók számára emlékezetessé: a processzus során képek, etűdök, szekvenciák születnek az éppen aktuális darab/szöveg apropóján. Ez persze önmagában még nem unikális, viszont a sokadik Troickij-előadást látva szembeszökő, hogy a rendező mintha mindig ugyanazon a ponton torpanna meg: éppen ott, ahol a munka kezdene izgalmassá válni, vagyis amikor az improvizatív helyzetgyakorlatok felhasználásával, a jókat megtartva, a rosszakat elvetve létre kellene hoznia egy/az előadást. Troickijt elsősorban a színpadi képek izgatják, rendezői működése során a szöveg különösebben nem zavarja.
A színlapon dramaturgként feltüntetett Kozma Andrásnak tehát legalább annyira lehetetlen és reménytelen lehet Troickij mellett dolgozni, mint a debreceni teátrumot vezető Vidnyánszky Attila oldalán, rendezéseinek állandó munkatársaként. Míg azonban Vidnyánszky vizionárius-atmoszférikus színházának olyan sodró lendülete van, hogy az gyakran feledteti a külső szem, a kontroll máskor oly kínos hiányát, Troickijnál – és itt már rátérünk magára a debreceni bemutatóra – lehetetlen nem arról ábrándozni a 200 perces (!) előadás egy jelentős részében, hogy mennyivel jobban éreznénk magunkat, ha egy keménykezű dramaturg rendet rakott volna a fejekben és a színpadon. 
A tisztviselők a második részben
A tisztviselők a második részben
Troickij sokkal inkább gondolkodik szinte önálló jelenetekben, mint egyetlen, összefüggő narratívában. Ez természetesen szintén nem baj, viszont ha órákon át azt lájuk, hogy az egyik jól-rosszul megoldott szcénát a következővel csupán a köztük terpeszkedő, süppedős unalom kapcsolja össze, az legalábbis kételyeket ébreszt a módszer hatásosságával szemben. Lehetne erre azt mondani, hogy a provinciális kisvárosba betoppanó Hlesztakov történetéből a rendezőt leginkább az álmos vidéki hangulat kidolgozása izgatta, de hát kidolgozásról szó sincs, csupán ötletelésről. 
Mert például mit kezdünk a végtelen hosszúságúnak tűnő nyitó képpel, amelyben a gyakorlatilag üres színpadon álló hosszú asztalhoz némán leül egy férfi, egy nő és egy fiatal lány, majd egymással tőmondatokban kommunikálva megreggeliznek (ez utóbbira csak abból merek következtetni, hogy a szolga narancslét /!/ szolgál fel nekik). A jelenetnek lehetne ereje, lendülete, megelőlegezhetné a folytatást, vagy legalább kíváncsivá tehetne iránta, ehelyett indokolatlan és mesterkélt lassúságával álmosít. Természetesen a polgármesterről és családjáról van szó, ám erre előismereteinkből, nem pedig a látottakból következtethetünk. 
Kacsur Andrea és Mészáros Tibor
Kacsur Andrea és Mészáros Tibor
A revizor érkeztének hírére a színpad másik felén álló ketrecekből a reggelizőasztal köré sereglő városi tisztségviselők hollókként telepednek a polgármester köré: nagy fekete ernyőikkel vészmadarakká válnak – a kép szép és érthető, köszönjük. A polgármester szolgája (az örök beosztott Sőtér István remek kabinetalakítása) vörös fonallal keríti körbe az elöljárókat, hogy végül elsüthesse a jóindulattal is legfeljebb közepesnek mondható ’Elvesztettem a fonalat’ poént, majd a háttérben békésen kötögessen a jelenet hátralévő részében.
Lassan a szereplőkről is megtudunk ezt-azt, bár egyik megállapítás sem hat a reveláció erejével. A polgármesterről (Varga József) például a kezdeti látszólagos családi idill után kiderül, hogy erőszakos és korrupt vadember. Felesége (Ráckevei Anna) előbb beszél, aztán gondolkodik: egyfolytában csacsog és fecseg, szórakozottsága azonban csak az ellenség éberségét elaltató álca, mögötte nagyon is tudatos számítás áll. Lányuk, Marja (Kacsur Andrea) ebben az előadásban tökéletesen súlytalanná és jelentéktelenné válik: játékszer, bábu csupán szülei és az ál-revizor kezében egyaránt – kis túlzással fel sem tűnne, ha egyáltalán nem lépne színre (a hasonló, gyakran nehezen indokolható dramaturgiai beavatkozások amúgy szintén Troickij védjegyei közé tartoznak). Problematikusabb húzás a városi tisztviselők különbözőségének (megkülönböztethetőségének) koncepciózus feláldozása: a színpadon többnyire tömegként vannak jelen, egyéni arcvonásokhoz alig jutnak. Ennek jegyében az sem meglepő, hogy a második részben, amikor Hlesztakov elé járulnak, az elvileg személyre szabott audienciáknak egytől egyig szem- és fültanúi lesznek: ahogy egymás bűneivel, hivatali hanyagságával is tisztában vannak, úgy az elkerülhetetlen büntetés megakadályozására tett szerencsétlen kísérleteik sem maradhatnak rejtve. 
Varga József és Mészáros Tibor (A képek forrása: Csokonai Színház)
Varga József és Mészáros Tibor. Fotó: Máthé András (A képek forrása: Csokonai Színház)
A bosszantó lassúsággal csordogáló előadás olyankor élénkül csak fel, amikor Hlesztakov színre lép. Mészáros Tibor kegyetlen bohócot csinál a(z ál-)revizorból, aki lépésről lépésre jön tisztába a kisemberek fölött gyakorolható rettentő hatalmával, a felismerés után viszont nem riad vissza a legdurvább tréfáktól sem. És a debreceni produkciót ez a nem éppen forradalmi, de legalább úgy-ahogy következetesen végigvitt meglátás és Mészáros bravúros, könnyed, akrobatikus játéka menti meg.
 
„Csodálatosan könnyen költök” – mondja magáról Hlesztakov, és tényleg: az elöljárók rovására kiötlött rögtönzéseinek stílusa, eleganciája van, sőt tudatos építkezés fedezhető fel bennük. Előbb még csak azt parancsolja nekik, hogy jelenlétében a székek helyett a földre üljenek le, a személyes kihallgatásnál azonban a közjótékonysági főgondnokot már szó szerint kivetkőzteti emberi mivoltából – a gyerekes csíny és a másik ember tudatos megalázása hajszálnyi távolságra fekszik egymástól. Túlmozgásos, hebrencs Hlesztakovja bizarr mesehőssé válik: a hirtelen-váratlan megkaparintott hatalom révén végre bosszút állhat a sok nélkülözésért, éhezésért, megalázásért. (És mintha halványan azt is pedzegetné a rendezés, hogy ebben a felállásban vajon tudunk-e egyáltalán drukkolni Hlesztakovnak?) Ötletnek jó, előadásnak kevés.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek