A kettőst aligha kell bemutatni a kétzongorás/négykezes művek világában otthonosan mozgóknak, hiszen a kilencvenes évek óta járják a világot. A Liszt-díjas duó végigturnézta már Európát és Észak-Amerikát, rangos fesztiválgyőzelmek és elismerések sorát bekebelezve közben. Produkciójuk sajátossága, hogy immár tizenöt éve kizárólag négy kézre írt zongoradarabokat tartanak repertoárjukon (százas nagyságrendben), nem ritkán zenetörténeti rácsodálkozást is kiváltva elhivatott kutatómunkájukkal. Több mint tucatnyi lemezükön olyan szerzők darabjait próbálják be-, illetve visszavezetni a zenei köztudatba, mint Mendelsohn, Brahms, Chopin, Saint-Saens vagy éppen Dohnányi. Emlékezetes pillanatuk Sigismund Thalberg XIX. századi ünnepelt zongoravirtuóz műveit újra felfedező korongjuk, valamint a valódi hangszertörténeti kuriózumnak számító Pleyel duplazongorával készült felvételeik. Utóbbi hangszercsodából alig néhány tucat van már csupán a világban. Lényege, hogy két zongorát egybeépítettek – mondhatni sziámi-ikrek módjára -, mégpedig úgy, hogy a két billentyűzet közös testben rezonál, rendkívül sajátos és izgalmas hangzásokat eredményezve így.
Egri és Pertis ez alkalommal Liszt Ferenc Magyar Rapszódiáinak négykezes átiratait tűzi terítékre, amelyen az előzmények ismeretében meg sem lepődünk túlságosan, hisz volt már négykezes/kétzongorás operafantázia duplalemezük, sőt, indulókból összeállított hangzóanyaguk is, amelyek szintén kizárólag Liszt-darabokat tartalmaztak. A legismertebb (eredeti) számozás szerinti II., V., VI., IX., XII. és XIV. rapszódiákat hallhatjuk most az új korongon. (A többféle számozás oka a később keletkezett nagyzenekari átiratok, illetve az azokból készült négykezes verziók eltérő megnevezése.)
A szóban forgó műveket még annyira sem kell bemutatni, mint az előadókat, hisz Liszt életművének legnépszerűbb darabjai közt voltak mindig is. Az 1847-es sorozat sikerének kulcsa is közismert: a magyar népzenei motívumokkal dúsan teletűzdelt virtuóz és temperamentumos megfogalmazás változatossága, erőteljessége. Maga Liszt persze nem végzett elmélyült kutatásokat a magyar népzenei kincsek fellelése érdekében, hozzá e motívumok jellemzően a korabeli cigányzenészek muzsikájából jutottak már el. Így a kesergők helyett a verbunkosok domináltak a mester számára adott alapanyagban, ami remekül passzolt túlfűtött, a dinamikai fokozásban kéjes örömöt lelő játékához, amiként a romantikakori közönség ízléséhez is. Tudható, hogy Liszt időről-időre ismét elővette saját darabjait, és itt-ott módosítgatott rajtuk, néha gyakorlatilag újraírva az eredetit. Így történt, hogy az idős Liszt 1875-ben kiadta hat rapszódiájának átiratait is – telis-tele jelentős módosításokkal, olykor még a hangnemeket is megváltoztatva. Ha máshol nem, a messze legismertebb második rapszódia legelején rögtön szembesülhet is ezzel a hallgató, a fülekbe égett egyik főmotívum frazírozása is változott ugyanis.
Összességében a rapszódiák hangulata búskomorabb, szentimentálisabb, szerkezetük pedig összefésültebb lett. Ez hol emelt, hol tompított az összhatáson, de ezek merőben szubjektív benyomások. Amiként az is, hogy szerintem a rapszódia per definitionem egyszemélyes műfaj. A metronómra érkező kollektív hangulati ingadozást egész egyszerűen nem hiszem el. Ami egyetlen hangszeren hiteles, mélyről fakadó szenvedély, az többön már csak kimódolt hatásvadászat számomra, s hallhatóan ezzel küzd Egri és Pertis is. (Ez persze – minő pökhendiség – részben Liszt kritikája is, amiért nem elégedett meg azzal, hogy kirobbantak kezei közül e rapszódiák, leküzdhetetlen vágyat érzett évtizedekkel későbbi csiszolgatásukra, többhangszeres változatok készítésére.) Két ember közt akármekkora is legyen az összhang, a spontán interpretációs, elsősorban dinamikai szabadság jószerivel eltűnik, vagyis éppen az a virtus, amelytől megélednek e darabok. Így maradt a kissé steril, nekem sokszor már-már vizsgahangversenyes előadás és a takaréklángon égő szenvedély. A vállalkozás zenetörténeti különlegességének elvitathatatlan értéke mellett persze.