Francis Poulenc: Karmeliták párbeszédei / Theater an der Wien
2011.05.05.

A Karmeliták párbeszédeinek bécsi előadása, Robert Carsen rendezése olyannyira erős és elementáris hatású, hogy azt az érzetet kelti, ennek a mártírdrámának ez az egyedül érvényes olvasata. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

Ha megtekintjük az opera MET-változatát, vagy akár Robert Carsen korábbi, még nem teljesen letisztult, Scala-béli rendezését, azok ehhez az előadáshoz képest manírosnak, túlbonyolítottnak tetszenek: a Theater and der Wien előadása minimalista opera-ikon.

Francis Poulenc operájának alapja nem dráma, hanem egy filmterv. Georges Bernanos, a sok hányattatáson keresztülment francia szerző eredetileg forgatókönyvet írt Gertrud von le Fort német írónő Az utolsó a vérpadon című könyvéből. Bernanos végigszolgálta az első világháborút, az ott átélt borzalmak – Verdunnél is harcolt - hatására katolicizált. Royalista volt, nacionalista, de utóbb szembeszállt a nácizmussal – mellyel egyébként korábban szimpatizált –, Dél-Amerikába emigrált, majd De Gaulle támogatója, odaadó híve lett. Az ötvenes évek elején Robert Bresson filmrendezővel dolgozott együtt: közös munkájuk minden idők egyik legmélyebb filmje, A falusi plébános naplója. Ez a film akár egy ikon: főszereplőjének tragédiáját a néző nem át-, hanem megéli. Amiként Robert Carsen Poulenc-rendezése láttán.

Jelenet az első felvonásból.
Jelenet az első felvonásból

Poulenc a harmincas években magánéleti okok miatt (is) tér meg. Gyötrődése nem szűnik meg, vezekel életmódjáért, vállalt homoszexualitásáért; a második világháború után már legalább annyira idegenkedik, sőt irtózik a külvilágtól, mint művének hősnője, Blanche. Olyan librettót keresett operájához, melynek hősein keresztül „megszólaltathatja a hit lényegét”. Nem hatni akart: alkotása nem azért megrendítő, mert átérezteti a nézővel a mártírhalált haltak szenvedéseit. Poulenc Muszorgszkij zenéjéből merít; az orosz operai hagyományhoz közelebb van műve, mint a nyugatihoz.

Az opera alapja egy igaz történet: Robespierre diktatúrája megszüntette a kereszténységet, betiltotta az imádságot, ám Compiegne karmelita kolostorában az apácák rendületlenül imádkoztak tovább. Blanche de la Force, a „túlérző fájvirág” képtelen elviselni a világ zajait és nyugtalanságát, távol kíván lenni az emberektől, és erre alkalmasabb hely nincs is számára a kolostornál. Az első felvonásban a priorissza meghal, halálát követően Marie anya szinte beleűzi a zárda nővéreit a mártírhalálba. Blanche-t testvére ráveszi a menekülésre, de az apáca visszatér, önként lép be az áldozatok közé. Sorsa rokon az elveit félelmében megtagadó, majd a bírák elől meg nem hátráló, a halált vállaló Szent Johannáéval. A szerepet Bécsben az a Patricia Petibon énekelte, aki nem csak a világ legjobb énekesnőinek egyike, hanem a legátéltebben, leghitelesebben játszó énekes is. William Christie-től és a barokk zenétől eljutott a Luluig. Hangja fényes, intonációja tiszta, a legmagasabb hangoknál is még tudja növelni a hangerőt. De nem ezért volt alakítása lenyűgöző, hanem azért, mert sugárzott belőle az őt teljesen Blanche-á avató tisztaság. Szemérmessége nem volt megjátszott. Kevesen tudnak olyan éteri pianókat énekelni, mint ő.

Carsen rendezésének első felvonása a priorissza halálát naturálisan mutatja meg: a szenvedő az ágyán fetreng, majd a fájdalom, amely egyre erősebb rémületet vált ki belőle, már-már hitét is aláássa, leveti magát az ágyról. A második felvonásra a tömeg (az egyre erőszakosabb és szürkébb forradalmi tömeg) mozgása és játéka egyre valószerűtlenebb lesz. A szürke kabátok oszlopa mögött át lehet rendezni a színpadot.

A színpad szinte teljesen üres. Az első felvonásban egy bársonykárpittal bevont fejedelmi szék uralja a képet, ebben foglal helyet

Az opera fináléja.
Az opera fináléja (A képek forrása: Theater an der Wien)

Blanche apja, a második részben, mikor a feldúlt házban járunk, az apa megöletése után, a szék ismét ott van, felborulva, mögötte csak néhány kihúzott fiók. Blanche és a testvére duettjében az apácák felhúzzák fityulájukat, egész arcukat takarják. A testvérek közé állnak, mint egy élő, néma sorfal: az első felvonásban nincs ilyen elvont, ennyire stilizált jelenet, ám a második felvonásban egyre messzebb tolódik minden jelenet a valóságtól. Jelenetekről kell beszélni, mert a dráma szerkezete olyan maradt, mint egy filmé: zsánerjelenetekből áll. Ezek közül a leghosszabb az utolsó, a finálé. A vérpadra vonuló apácák jelenete.

Robert Carsen díszlete egy félig leeresztett fekete fal, mely mögött olykor csak a tömeget képező honpolgárok lába látszik. A fal mögül lépnek elő, mikor a vérszagra gyűlnek. Tömegként otrombák, arctalan szavazók, akik csak együtt erősek. Az apácák, ezzel szemben karakterek, mindegyikük egyéniség: az életerős Constance nem is akar a halálba menni. Szeretni szeretne még.

Bertrand de Billy a rendezéshez igazodva, kiemelte a vezérmotívumokat, az ORF Szimfonikus Zenekara gyönyörűen játszotta a duett motívumát, de sosem lett a megszólalás hatásvadász, sosem volt az együttes túl sok, túl hangos.

A fináléban az apácák szürke köpenyben húzódnak egymás mellé, kört alkotva a színpad közepén. Majd felegyenesednek, mikor idejük eljön, és levetik a köpenyt: ruhájuk vakítóan fehér. Egy az imádkozást és a fejlevágást imitáló mozdulatot egyesítő táncban gyönyörűen vonaglanak, agóniájukban nincs szenvedés, csak megadás. A Salve Reginát éneklő apáca-kórus tagjai nem meghalnak, hanem kilép testükből a lélek. Ami a földön marad, az csak a testük. És ezt rendkívül hatásosan ábrázolja Carsen. A végén közéjük lép a tömegből Blanche, köpenyét leveti, és egyedül csak őt világítja meg a fény. Előttünk lép át a túlvilágba. És ezt, a túlvilágba átlépését, mintha nem csupán illusztrálná a rendezés. Az egyre fokozódó zene, melyben a guillotine is suhog, bevon a megdicsőülés folyamatába: mintha egy szertartás, és nem egy zenedráma résztvevői lennénk. Amit látunk, az a csoda. A Blanche-t éneklő Patricia Petibon kilép e világból a fénnyel. Körülötte minden elhomályosul.

Helyszín:  Theater an der Wien,  Időpont:  Április 28.,  Karmester:  Bertrand de Billy,  Rendező:  Robert Carsen,  Díszlet:  Michael Levine,  Jelmez:  Falk Bauer,  Szereplők:  Patricia Petibon,  Jochen Schmeckenbecher,  Yann Beuron,  Deborah Polaski,  Heidi Brunner,  Michelle Breedt,  Hendrickje van Kerckhove,  Magdalena Anna Hofmann ,  Christa Ratzenböck,  Közreműködik:  az ORF Szimfonikus Zenekara,  az Arnold Schoenberg Kórus