Mert valahogy úgy vagyok Paul Austerrel a New York trilógia és a Holdpalota rám tett lehengerlő hatása óta, mint a magyar focival az irrapuatói 0:6 óta: töretlen reménnyel várom a nagy visszatérést. Mert bár A véletlen zenéje vagy Az orákulum éjszakája olvasása közben majdnem lett valamiféle aha-élményem, de azért mégsem volt az igazi. Most hasonló várakozással vettem kézbe a Láthatatlan című új Auster-opuszt, de újra csalódnom kellett.
Pedig megvan ebben is minden, ami miatt általában szeretni szoktuk az Auster-regényeket. Különös találkozás rejtélyes idegennel, aki meglepő ajánlatot tesz egy ifjú írópalántának, aki aztán szerelmi viszonyba kezd a titokzatos (később megtudjuk: titkos ügynök) idegen nőjével, és így tovább. Csakhogy a tulajdonképpeni Auster-történet nem folytatódik tovább. Az egyes szám első személyben elbeszélt első rész ugyanis akkor ér véget, amikor egy rablótámadás során a titokzatos idegen brutális kegyetlenséggel leszúrja a fiatal támadót. A főhős, Adam Walker pedig olyan feloldhatatlan erkölcsi dilemma elé kerül, amely tulajdonképpen egész életében elkíséri: szólni a rendőrségnek, vagy gyáván meghunyászkodni, és bár egyhetes késéssel feljelenti Bornt, ő azonban Párizsba (haza)menekülve megússza a felelősségre vonást.
A folytatást már Adam Walker egykori, azóta íróvá lett évfolyamtársa közvetítésével ismerhetjük meg. Itt derül ki, hogy Walker regényt szándékozik írni 1967 címmel, ami tulajdonképpen a kiinduló történet és az azt követő események leírásából áll, melyet négy részre tervez osztani (a négy évszaknak megfelelően). Ebben a részben (Nyár) az elbeszélő folyamatosan megszólítja az első részben még egyes szám első személyben beszélő énjét. Egyfajta sajátos önéletírás ez, amely az elbeszélő és a megszólított azonosságának tételezésén alapul. Ennek a résznek a nővérrel elkövetett incesztus a központi motívuma, amelyről persze a későbbiekben a Gwyn Walkerrel kapcsolatba lépő közvetítő elbeszélő kideríti, hogy mindez valószínűleg kitaláció, Walker vágyálmainak valóságként való megírása. Ezen a ponton aztán a fikció és valóság, a múlt megismerhetőségének és a jelenre/jövőre tett hatásának problematikája kerül a szöveg középpontjába. (Gwyn megkéri Jim Freemant, az író-közreadót, hogy változtassa meg a neveket a szövegben, ami után aztán végképp semmi értelme sem lesz a referencialitás kérdésének.)
Ráadásul a következő fejezet (Ősz) Adam Walker halála miatt csupán jegyzetek formájában maradt fenn, amelyeket a közreadó szerző kénytelen narrativizálni, vagyis kerek történetté alakítani. Itt az elbeszélő egyes szám harmadik személyben beszél Walkerről, megfosztva az önéletrajz műfaji kódjaitól a szöveget, s ez immár csupán a fikcióként való befogadást teszi lehetővé. Lényegében Walker párizsi kalandját mondja el ez a történet, amely végső soron egy félig-meddig sikerült bosszú története, amely a gyilkos (legalábbis Walker szempontjából) Born házasságának megakadályozását célozta meg. Eközben Walker megismerkedik Cécile Juinnel, aki Born jegyesének 1967-ben még csak tizennyolc esztendős lánya. Cécile-nek a későbbiekben azért lesz nagy szerepe, mert az ő naplójából tudhatjuk meg Bornról, hogy valóban titkos ügynök volt, sőt lehetséges, hogy ő okozta Cécile apjának végzetes autóbalesetét. Born rá akarja venni Cécile-t, hogy legyen a felesége, illetve hogy írja meg regény formájában az ő történetét, az ekkor már ötvenes éveiben járó nő azonban visszautasítja. Mindenesetre ebben a történetben egy újabb Auster-regény lehetősége körvonalazódik, amiből éppen úgy nem lesz semmi, ahogyan Walker történetéből sem.
A fenti hevenyészett összefoglalóból talán annyi jól kivehető, hogy bár Auster a végletekig kiforgatja a történetmondással kapcsolatos előfeltevéseinket, végül semmiféle meglepetéssel sem szolgál, hiszen az elbeszélés nehézségeire, lehetetlenségére, valamint a referencialitás, fikcionalitás stb. problémájára koncentráló elbeszélés manapság meglehetősen avíttasnak tűnik. Lehet, hogy nem is arról van szó, hogy mindez ma már a múlté, hanem inkább arról, hogy ezek az eljárások már a populáris kultúra (pl. a tömegfilm) narratív technikáinak részévé váltak, és így Auster regényében szomorú banalitásként tudom csak érzékelni.
A közhelyes és fárasztó narratológiai körök, amelyeket meg kell tenni a mű olvasása során, a történet sekélyességét hivatottak elfedni. Mert értem én, hogy mindannyian elbeszélhetetlenek (láthatatlanok) vagyunk, és csupán az elbeszélés módja hozzáférhető, hiszen csak a nyelv látszik, amelyen közvetíthetők vagyunk, de ez a bölcsészkari folyosókra való bölcsesség már nem hoz izgalomba. Sőt azok az irodalmi, kultúrtörténeti utalások (Born neve pl. azonos egy agresszivitásáról híres egykori trubadúr nevével stb.) vagy a könyvtár-labirintus közhelyének minden további következmény nélküli megidézése (a főhős egy könyvtár raktárában is dolgozik, ahol felcserél két, amúgy egymás melletti könyvet) sem kavart fel túlságosan. Úgy tűnik, Auster anélkül katalogizálja az elmúlt néhány évtized kedvelt regény-motívumait, hogy bármiféle reflexióval, jól érzékelhető iróniával viszonyulna hozzájuk, így aztán teljesen funkciótlanná válnak a regényben.
Legalább ennyire tanulságos, ahogyan a regény a történethez magához viszonyul. Az egyszeri, titokkal, rejtéllyel körülvett szinte primordiális esemény olyan determináló tényezőnek tűnik, amely meghatározza a szereplők múltját, jelenét és jövőjét. Úgy tűnik, hogy a főhős, Adam Walker egész életében nem tud elszakadni attól az 1967-es tavaszi éjszakán történt szörnyű eseménytől: képtelen felejteni, teljes identitása ennek rendelődik alá. A felejtés hiánya mint regény artikulálódik ez esetben (vagy úgyis mondhatnám, hogy a regény a felejtés hiányának metaforája), amely láthatóvá teszi a láthatatlant, vagyis azt a motivációt, amely működteti a hős sorskönyvét. A történet ilyesfajta felfogásával csak a románc műfajában találkozhat az olvasó, amely nem véletlenül volt a romantika kedvenc műfaja. A romantika ugyanis mítoszteremtő hevületében éppen az ilyesfajta origókra, megalapozó történetekre vágyott. A románc kései örökösei azok a hollywoodi akciófilmek, melyeknek a szüzséje mindig egy nagy esemény körül forog, aminek a tétje természetesen a világ, az adott közösség stb. fennmaradása, túlélése.
Auster új regénye alapszerkezetében a modernitás történetfelfogását házasítja a posztmodernnek az elbeszéléshez fűződő gyanakvásával, csak valahogy ebből nem jött ki most semmi különös. Már megint semmi különös.