Lajtha László

Semmiképpen nem kezdek valamiféle rossz előjelről sopánkodni, miután a török Alpaslan Ertüngealp betegsége miatt új karmestert kellet hívni. Nem is értettem, hogy egy magyar mű (átiratának) ősbemutatója alkalmából miért nem nagyszerű karmestereink közül választottak eredetileg; a beugró Gál Tamás volt, így minden a helyére került, kezdődhetett a koncert. Bartók Béla és Lajtha László barátságáról legendák szólnak, ezért a Bartók-mű Lajtha által készített átiratának felbukkanása a mi szemszögünkből elsősorban kettejük barátságának eddig nem ismert lenyomata. A történet kicsit mesél a korról, arról, hogy a fiatal Lajtha hol tartott akkoriban, hiszen ne feledjük: bár Lajtha Bartók növendéke volt az Akadémián, stílusa – saját bevallása szerint is – idővel komolyan eltávolodott Bartókétól. Az erről árulkodó első lépéseket talán éppen az átiratban fedezhetjük fel, amihez persze egy meghallgatás még kevés. Manapság bármiféle Bartók-vonatkozású hírnek és kézzelfogható életpálya adaléknak hatalmas súlya van, még akkor is, ha a zeneszerzőről alkotott eddigi ismereteinket már aligha lehet bármivel is befolyásolni. Nos, a Lajtha-átirat sem befolyásolja, de a Bartók által kért átirat meg nem jelentetése árnyalja valamelyest az I. szvitről kialakult képünket. Csak találgathatunk, hogy Bartók végül miért egy másik, teljes egészében Lajtha-művet protezsált a kiadónál, a valós indok vélhetően nem fog kiderülni; így viszont itt van számunkra egy mesés és misztikus elem: ha hollywoodi producer lennék, már forgatnám is a saját romantikus verziómat.

Jandó Jenő

Az ősbemutatót stílusosan körbeágyazták a szervezők. Lajtha I. zenekari nyitánya (op.19/c.) a Lysistrata című balettből kiemelt, önmagában szimfonikus költemény formát mutató kompozíció volt. A Lajthával kapcsolatos első emlékem a gimnáziumig vezet vissza: nem tudom, melyik darabját énekeltük kórussal, mégis fel tudom idézni a franciás eleganciával komponált mű hangulatát és azt, hogy számunkra ez a jól énekelhető, színes darab volt abban az évben a sláger – legalábbis a basszus szólamban. Pedig azt sem tudtuk, ki az a Lajtha László, az iskolában nem tanítják, és később a konziban sem találkoztam a nevével, ami – ma már tudom –, szerzői jelentőségét tekintve a közoktatás komoly restanciája. Erről a zenekari nyitány során is meggyőződhettünk, mert a hullámzó, okosan egymásba szőtt témák világos szerkezetet tártak a hallgatóság elé. A friss stílus kiváló tolmácsa volt a Savaria Szimfonikus Zenekar, Gál Tamás pedig légiesen könnyed stílusával vérpezsdítő tempót diktált. Az 1933-ban íródott balett jellemvonásai inkább a Párizsban folytatott tanulmányokig, Lajtha ottani mesteréig, Vincent D’Indy-ig vezethetők vissza, mégis némely parlando téma magyar rusztikus hagyományokat idézett. Első hallgatásra úgy tűnhet, hogy a Bartók mű is hasonlóan a parasztzenéből merít, de tudjuk, hogy Bartók az I. zenekari szvit megírásakor (1905) ez irányba még nem tett lépéseket. Ugyanakkor a verbunkos formanyelvének, elsősorban harmonizálási kliséinek megújítása már foglalkoztatta és ennek eredményeképpen az I. zenekari szvit legalább annyira progresszív, mint a későbbi, már a vidék zenéjét alapanyagnak tekintő kompozíciói. Lajtha dolga igen nehéz lehetett az átirat elkészítése során, hiszen pont a híresen bravúros hangszerelési megoldásokhoz, vagyis az egyik lényegi elemhez kellett hozzányúlnia úgy, hogy a mű tartalma ne csorbuljon. Szép emlékeimben él Nagy Olivér Partitúraolvasás című tankönyve, ebből tudható, hogy léteznek technikai fogások egy zenekari partitúra spontán zongorára való átültetésére, Lajthát azonban mégsem a rutin vezérelte.

Balog József

A zongoraátirat bemutatóján játszó művészek kiválasztása finom érzékenységről tett tanúbizonyságot. Ha Bartók és Lajtha esetében mester-tanítvány viszonyról beszélünk, ugyanezt elmondhatjuk Jandó Jenőről és Balog Józsefről. A valószínűleg 1913-ból származó négykezes átirat bemutatásának terhét csak növelte, hogy Lajtha saját arculatára formálta a művet, pontosabban más motívumok, frázisok lettek fontosak, hangsúlyok tolódtak el és a zenekari masszából összevont hangok mintha kompaktabb harmóniai világot teremtettek volna a szólóhangszeren. Bartók 1911-ben írta az Allegro Barbarót, nem sokkal Lajtha szvit-átirata előtt. Több hallgatás, a kották összevetése és leülepedés volna szükséges ahhoz, hogy bizonyosat állítsunk a két mű kölcsönhatásáról, de felvetésként eljátszhatunk a gondolattal, hogy az Allegro Barbaro teltfogású hangzatainak erőteljes lüktetése köszön vissza olykor a Lajtha átiratban. A népzenei ihletettség friss hatása ekkor már felülírta a műnek a verbunkosig visszavezető gyökereit, és mintha Jandó Jenő keményen naturalisztikus témaindításai is ezt a meglátást támasztanák alá. Jandó bele-beleénekelt dallamokba, mint egy dzsessz-zongorista, mellette, az alsó végeken pedig Balog hozta a masszív lüktetést. Ügyes dinamikai váltások, pontos összjáték jellemezte az ősbemutatót, de kétségkívül erős kontrasztba került Lajtha átirata, miután zárásképpen az eredeti zenekari változat is elhangzott. Az I. zenekari szvit 5 tétele közérthetőbben tagolódott a Gál Tamás által markánsan kézben tartott Savaria előadásában, még az attacca tételekkor is (itt Jandóék megálltak). Az állítás előtt nincsen előjel, de jelzi, hogy más művekről van szó, amelyeket az 1905 és 1913 között eltelt időszak, a parasztzenére való rátalálás befolyásolt. Bartók és Lajtha jelleméhez illett a felesleges külsőségektől mentes szolid ünnepi hangulat, de egy előkerült átirat talán nem is érdemel ennél nagyobb felhajtást.