A City of Abstracts című interaktív installáció az előtte elsétálókat kamerával rögzítve és a képet kivetítve invitál játékra. A járókelők a kivetítőn furcsán hullámzó, ide-oda kunkorodó lényekként látják magukat viszont, hétköznapi jövés-menésükből a technikának köszönhetően vicces, varázslatos mozdulatok válnak. Az eredmény: a kamera előtt mozgáskísérleteket végző emberek olyanok, mintha egy kortárs táncelőadás szereplői lennének. Míg a City of Abstracts a közönséget „táncoltatta meg” május elsejéig a Magyar Nemzeti Galéria Aulájában, addig a Nemzeti Táncszínházban William Forsythe-ot láthatjuk táncolni; igaz, nem élőben, hanem rövidfilmeken.
A táncszínház Refektóriumába lépve egyszerre négy nagy kivetítőn láthatjuk a táncot ámulatba ejtően új aspektusokból vizsgáló neves koreográfus alakját. A négy kivetítőn összesen három filmet nézhetünk meg egymás után: a 2008-ban készült Suspense, a 2006-ban felvett Antipodes I / II című munkákat, valamint az 1997-es Solót. A Suspense-ben egyszerre két különböző szögből – szemből és fölülről – felvéve, osztott képernyőn láthatjuk, amint egy csupa fehér, steril térben egy felül rögzített kötéllel Forsythe először körültekeri, majd a himbálózó ember-kötél gombolyagból kiszabadítja magát. A két szögből mutatott események részleteit közelről, sőt több oldalról is figyelemmel kísérhetjük, de a szűk képkivágások miatt az egész akcióra csak következtetni tudunk.
A Suspense a mozgás korlátairól, a test függéséről szól, az Antipodes két egymással szemközt vetített filmje viszont a mozgás teljes szabadságának illúzióját mutatja. Ugyanakkor ráébreszti a nézőt agyműködése korlátozottságára. Fejünket jobbra-balra forgatva, a két filmet felváltva követve, pár másodperc után zavartan észleljük, hogy a táncosra nem hat a gravitáció, a plafonról lóg lefelé vagy asztronautaként lebeg a levegőben. Nincs szó digitális trükkről, csupán agyunkat csapják be. Rá kell jönnünk, hogy attól, ha egy felületen falinaptárat látunk, korántsem biztos, hogy az a szoba fala, és a laminált parkettás kiterjedés sem feltétlenül a padló, még ha úgy is tűnik, hogy két asztal áll rajta. A nézőnek folyamatosan koncentrálnia kell, hogy kikapcsolja agyában a sémák szerinti gondolkodást, és mozdulatról mozdulatra kell tudatosítania, hogy amit függőlegesnek lát, az valójában vízszintes, s ha egy mozdulatról úgy gondolja, felfelé irányul, attól még lehetséges, hogy a test éppen lefelé lóg. A mozgás és a tér kapcsolatát pályája kezdetétől vizsgáló művész zseniálisan alakítja a táncot a speciális terekhez, elég csak a frankfurti egykori remíz, a Bockhenheimer Depot épületéhez tervezett koreográfiákra (Endless House; Kamer, Kamerre; One Flat Thing, reproduced stb.) gondolni. Ezúttal az ellenkezőjét láthatjuk: a tánccal alakítja át az ismert valóság elemeit, speciális teret teremt.
A Solo című filmben látszólag nem az előzőekhez hasonló test-kísérletet látunk, hanem Forsythe sajátos mozdulatokból álló, elmélyült, önfeledt improvizációs táncát. Valójában azonban ez a hét percnyi tánc szintézise annak a módszernek, amelyet Improvisation Technologies címmel 1994-ben rögzítettek először, és amely az új mozdulatok alkotásához adott receptet, megújítva ezzel az improvizáció oktatási módját.
A módszer lényege, hogy a táncos geometrikus alakzatokat vizualizál, az oktatóvideókon animáció segítségével meg is jelenik, hogy milyen mozdulattal, milyen képzeletbeli formát rajzol. A Nemzeti Táncszínházban vetített filmen végigkövethetjük, hogyan formál Forsythe például alkarjával, könyökével vagy derékban egyenesen meghajló törzsével váratlan, apró, a teret felszabdaló, bekebelező mozdulataival kört, téglatestet, vonalat, s hogy görgeti ezeket tovább a testén, vagy épp bújik beléjük, tér ki előlük. Ha megfeledkezünk a képzeletbeli alakzatokról, mozgása egyedi, ösztönös önkifejezésnek tűnik, ha bekapcsoljuk fejünkben a „mutasd az objektumokat” gombot, akkor máris tudatosan irányított fantáziajátékot látunk.
Forsythe-ot azóta sem hagyta nyugodni a téma, ma már nemcsak a mozdulatok létrehozásának módszere, de a tánc befogadását segítő, a koreográfiák struktúráját felfedő modern eszközök és módszerek is érdeklik, s az, hogy mindez hogyan jelenhet meg az interneten. Tudósok és művészek közreműködésével a One Flat Thing, reproduced című előadáshoz készült is egy lenyűgöző prezentációs rendszer, ahol a koreográfiát szinte partitúrává dekódolják, melyben minden táncos olyan, mint egy külön hangsáv, és minden mozdulat egy hangjegy. A Synchronous Objects elnevezésű kutatás részleteit április elején egy workshop keretében a Budapest Kortárstánc Főiskolán is bemutatták a projekt munkatársai, de az eredményét bárki megnézheti itt is: roppant szórakoztató és tanulságos kirándulás. A 97-es szólótánc felvételén még nekünk kellett kapcsolgatni az agyunkban a gombokat, ezúttal azonban már elég a képernyőn a megfelelő pöcökre kattintanunk, hogy lássuk a táncosok kar- és láblendítései által a levegőben kirajzolódó ábrákat, vagy azokat a szövevényes erővonalakat, amelyek egy táncos apró rezdülése hatására a többi táncosig futnak, mozgásba hozva őket is.
Mára a Synchronous Objects nyomán Forsythe „megalapította”a mozdulatbankot is: Motion Bank néven több éves, egyelőre 2013-ig folytatni tervezett interdiszciplináris projektet kezdeményezett, amelybe több koreográfust is bevont, és amelynek célja a koreográfiák kutatását és oktatását segítő adatbázis létrehozása. Így aztán, miközben a Ballet Frankfurtnak készített több évtizedes koreográfiáit is repertoáron tartják a legnívósabb társulatok (l. kritikánkat a Royal Ballet of Flanders Impressing the Czar című előadásáról itt – a szerk.), Forsythe a mai napig elkápráztatja új ötleteivel népes rajongótáborát.