Az 1986-ban született Ayhan Gökhan némi nem titkolt idegenséggel szemléli az intenzíven zárt világot, melyet eddig – e művek tanúsága szerint – módja volt megismerni és költőként vallatóra fogni. Egyszerre kívánja és hárítja a mindennapi közegben való otthonosabb személyes jelenlétet. Az epikus elemeket szűkszavú – de ismételt – közlésekben felmutató két fejezet az apa- és anyahiányt is megfogalmazza (ami a fájdalom, a válaszkeresés élességét illeti, a hasonló József Attila-élményekhez sem méltatlan módon).
Az apa szó öt, az anya négy verscímben fordul elő, ám ezzel csupán felületi számlálást végeztünk, hiszen csak a kötet olvastán derül ki: például a könyvet záró Megyek az Anya szóval kezdődik, több dátum-cím is ráutal a mama elvesztésére, s az apa emlékének megjelenései is lehetnek körülírtak. A két szülő-árny inkább egymástól elválasztva, két különböző érzület és mentalitás képviseletében bukkan fel, a megszólító lírai én gyakorta kérdező, visszahívó, múltkutató attitűdjének köszönhetően is. A címadó verset „A fotelben ül apád” nyelvtanilag az én-től eltávolító kezdése után, a mű második felében így elevenítik a szavak: „Úgy gondolsz a saját apádra, / mintha csak az ablakhoz mennél / dohányozni, és kifújnád rajta / a füstöt, a betanult szavakat. // Pár négyzetméter a fotelapa. / Mondatot cseréltek, de nem / ugyanazon a nyelven. Nem köt / és nem kötelez semmi. A szoba / megtelik apával. Sétákra gondolni / késő. Lemaradtál róla. (A fotelt / évekkel ezelőtt kidobták)”.
Bár késő, sétákra sokat gondol a gyűjtemény. Az Ami kell ekként: „Játékból halál, halálból játék. / Hajnalfele megtett hosszú séták”. Játék és séták: ez rím, kancsal összecsengés. Megüt szemet, fület. Az egységesen jó színvonalú kötet majdnem valamennyi verse ilyesfajta ütés, a disszonanciát elemezve közlő vershős erős üzenete az olvasónak. A séta képzete évezredek óta összetapadt a töprengés, merengés állapotával. A Többéves rákérdez a befelé nézés jellegére és a kérdéssorban megjelöli tárgyát, eredőjét is: „Ismerem-e a meditáció / hosszú aktusát? Anya, anya, / a szokottnál könnyebb / szavaimmal mit kezdhetek?” – „A család meditáció, de / akkor mi több anya nélkül? / Szeretnék az én-parton túlra / jutni végre, apa helyébe / képzelni magam, langyos / felhő van, és napsütés, az van, / csúszva a fotel a kerten túlra”.
A kötet végi köszönőtábla a JAK-füzetek e 161. darabját (József Attila Kör Irodalmi Egyesület – Prae.hu) is szerkesztő k. kabai lóránt, a borítófotót és az egyik belső fényképet is készítő Nádas Péter, továbbá Borbély Szilárd, Varga Lajos Márton, Szentmártoni János, Györe Balázs, Balogh Endre és Pollágh Péter nevét sorjáztatja. Jól kivehető, Ayhan Gökhan miben rokonul az említettek egyikének-másikának szemléletével, írásaival, stílusával. Kopár komolyság, izzó fegyelem, koncentráltan következetes nyelvkezelés: mindezek a Fotelapában már nem kölcsönerények, hanem a saját lírai világ jegyei (melyeket a szövegformálás helyenkénti tudálékossága és a motivika olykori fáradtabb repetíciója sem fed el). A névsor kiegészíthető lenne a saját nemzedék tájáról Acsai Rolanddal, Bajtai Andrással, más kortársi régiókból Tandori Dezsővel, az avantgárd szellemiséget közvetítő Kassák Lajossal, valamint Kosztolányival, József Attilával és Pilinszkyvel (közülük nem egynek a neve felbukkan az ajánlásokban, mottókban).
Árvaság, az otthonvesztés és otthonteremtés közötti vendéglét: a szerzőt gondolati igényessége, a nyelvi késztetés és a versalkotás vágya mozdítja a jelenleg uralkodóan képpólusú – kétciklusos, kéttudatú – lírai ábrázolás feszesen kimunkált formái irányába. „Mintha két boxoló élne bennem – olvassuk a Boxban –, egy fehér és egy / fekete bőrű”; „…a feketével a nyugalomról, a fehérrel a félelemről / beszélgetnénk két külön kávéház asztalánál, / a fehér ellen hergelném a feketét és fordítva / a másik idegeit próbálgatnám, a metrón / szembe ültetném őket egymással, hogy tanulják / az ellenfél vonásait, szokják a másikat, közben / úgy tennék, mint aki mindkettejük apjával egy / iskolába járt…” A „közép-európai / levegőben, a magyarhoz csupaszítva” élő versbeli alany, aki török nyelvi emlékeit nyomokban is alig használja fel a szövegképzéshez, a „Miért nem volt köztünk beszélgetés?” kérdését sokféle formában és több címzettnek teszi fel. A kölcsönös én-közlés kommunikációjának intellektuális és érzelmi síkját pásztázzák a költemények pontosan fókuszált fényszórói. A nem-külső szeretet a bensőbb harmónia záloga lenne. A Fotelapa a fiatal férfi, költő elindulás-szituációjáról hoz hírt. Az élethelyzetek alakulása folytán eltékozolt fiú kilép a gyerekkor, az ifjúság már csupán emlék-házából, s ebben az elhúzódó percben nem a kilépést, hanem a ház jövőalakító emlékét, a maga mögött hagyott kérdések sokaságát jeleníti meg, részben máris beteljesített ígéretes tehetséggel.