A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje / MűPa
2011.05.01.

Az ősszel kétszer is hallottam a Takács-Nagy Gábor által átvett MÁV Szimfonikus Zenekart. Teljesítményük akkor – kissé évad eleji, vitaminhiányos verzióban – megfelelt az utóbbi egy-két évben tapasztalt, megbízható színvonaluknak. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Számítottam azonban arra, hogy Takács-Nagy Gábor csakis abszolút mércéket ismerő, revelatív erejű vezetése előbb-utóbb hallható módon megújítja és még feljebb pozicionálja majd a nagy hagyományú és közismerten kitűnő szellemű együttest.

Azután a véletlenek úgy hozták, hogy csak nemrég, április 19-én találkoztam újra a MÁV Szimfonikus Zenekarral, a Művészetek Palotájában adott orosz estjükön. És nem hittem a fülemnek; ugyanis egy kiforrott, nemzetközi rangú zenekart hallottam játszani. Megvallom, Takács-Nagytól sokat vártam; de hogy alig több mint fél éves közös munkával ilyen radikális megújulást lehet elérni, azt egyszerűen el sem tudtam képzelni, és még ma is a lehetetlennel határosnak érzékelem.

Takács-Nagy Gábor
Takács-Nagy Gábor

A koncertet különben csak némi fenntartással nevezhetjük orosz estnek, miután az első számnak csupán a feldolgozója orosz: egy Bizet Carmenjén alapuló balettszvitről van szó, amelyet Rogyion Scsedrin komponált felesége, Maja Pliszeckaja számára 1967-ben. A szvit több egyszerű válogatásnál és áthangszerelésnél. Túl azon, hogy a felhangzó számok többségének eredetije vokális anyag, tehát már csak ezért is alaposabb belenyúlást igényel, Scsedrin a zenei felületeket, mint afféle tektonikus lemezeket, gyakran elmozdította, egymás alá csúsztatta, vagy éppen rétegeket hagyott el belőlük. Valamint, bár Bizet zenéjét harmóniailag lényegében érintetlenül hagyta, az előadó-apparátust viszont igen karakterisztikusan átalakította, a balett kíséretét vonóskar és öt ütőjátékos kíséretére bízva.

Ilyen módon egy rendkívül üde és inventív módon hangszerelt – az ütőhangszerek majdnem olyan gyakran játsszák a vezető dallamhangszer szerepét, mint a vonósok –, és valóban jellegzetesen balettzene benyomását keltő darab jött létre. Hálás játszanivaló ez a zenekar számára így, pódiumváltozatban is – azonnal fel is figyeltünk nem csupán az öt ragyogó ütős teljesítményére, hanem azokra az – egyelőre a vonóskar által képviselt – zenekari kvalitásokra is, amelyek a maguk teljességében persze a koncert második felében, Csajkovszkij 4. szimfóniájának előadásában bontakoztak ki. Gondolok itt elsősorban a játék, az indítások, az intonáció fegyelmére és pontosságára, valamint – legfőképpen – a vonós szólamok erőteljes, tömör, homogén és tartalmas hangzására.

A Csajkovszkij-szimfónia már az első pillanatokban, a rézfúvós-kórus fényes és szikrázóan tiszta megszólalásával tudtunkra adta, hogy itt egy zenekar mutatkozik be; a bemutatkozás azután a megejtően bús klarinétszólóval, a tétel első nagy tetőpontjának elsöprő erejével, a kürt-részleg hangzásának szabad teret elénk varázsoló teltségével folytatódott, egészen új minőséget képviselve a zenekar életében. A balettszvit után, amelyben elsősorban a hegedűszólam homogeneitása érvényesül, most hallhattuk, hogy a csellószólam is élményszerűen egységesen, melegen szól. És legfőképpen: felépítették, végigjárták és a mély tragikumig vezették a nyitótétel útját. Ebben persze Takács-Nagy egyre szembeszökőbb drámai tehetsége játszotta a főszerepet, egy olyan karmesteré, aki a nagy folyamatok szuggesztív összefogása mellett folyamatosan segíti a részletek kényes egyensúlyának megvalósulását is, aki úgyszólván mélységében, rétegezettségében mutatja meg a partitúrát játékosai számára. Takács-Nagy Gábor fűtött zeneisége pedig ott rezonál az egész zenekarban, kivételesen szoros zenei és érzelmi kapcsolatot létrehozva.

Az Andantéban a kecses és agogikailag végtelenül hajlékony oboázás, a csellóhang melegsége – megint –, és a piano szakaszok feszültsége, a vonósakkordok sejtelmessége, a záró pizzicatók tökélye volt emlékezetes. A Scherzóban folytatódtak a pizzicato-élmények, s a tétel feszült koncentrációja, a „rossz” akcentusok erőteljessége és ruganyossága valósággal megbabonázó hatást keltett. A romantikus szimfónia-irodalom leginkább robbanásszerű fináléjának kacskaringós ostorcsapásai pedig elemi erővel szólaltak meg, úgy, hogy az egyetlen világhírű zenekarnak sem vált volna szégyenére.

Keller András után immár Takács-Nagy Gábor is elhatározta, hogy fittyet hány a mostoha körülményekre és általában a realitásokra, és jelentékeny, megkerülhetetlen zenekart farag együtteséből. További sok sikert kívánunk nekik.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2011. április 19.