A Gourmandiai partraszállás huszonegy év (1989-2010) versterméséből válogatott, karcsúra, de annál töményebbre sikeredett legújabb Bozsik Péter-verseskötet, melynek fő gerincét az 1999-es Vérpuding című, szintén lírai mű képezi. Már ennek a korábbi kötetnek az összeállításakor a szerző erős figyelmet szentelt a gasztronómiának, érzékletes képeiben, metaforáiban azonban nem az élet tobzódott, nem az evés öröme és annak szépségei jelentek meg – nem építkezett a Krúdy-féle hagyományból. (A kortárs magyar gasztrozófia megteremtője, Cserna-Szabó András is csak a vérpuding miatt, illetve annyiban kapcsolható hozzá, hogy a csantavéri, ám a balkáni háborúk óta Veszprémben élő Bozsik gyomra, költészete nem a könnyedebb, hanem a disznóságokat, a véresebb ételeket kívánja.) Partraszállás-kötete sem kényeztet semmilyen szépséggel, koncepciója is egyfajta metafizikai és poétikai kannibalizmus. A különböző ételek, szagok és illatok a pusztítás és pusztulás gyakran horrorisztikus képeit teremtik meg, a mértéktelen fogyasztásban, a társadalmak egymás felzabáló motívumában viszont nemcsak a vigasztalanságot („Nincs vigasz, szomorú/ barátom, az ember/ vigasztalan állat,/ kinek talpa alatt/ szüntelen remeg a föld…” – 12.o.) és a megváltás nélküli, bűnös létezés kegyetlenségét fogalmazza meg a költő, hanem a saját valós (vagy valósnak tűnő) élettörténetén és az embertelen víziókon keresztül az ezzel való szembenézést, a számadást, a poszttraumatikus élmények és a gyötrelmek közepette történő túlélés stációit is.
Gourmandia egy létező veszprémi vendéglő neve, de a partraszállással való szószerkezetben könnyen felfedezhetjük a normandiai áthallást, így a társadalmi kocsma-miliő, a palackozott borok, fröccsök és húsok világának, a mámorító és pillanatnyi időre gyógyírt hozó alkohol fogyasztásának motivikus ismétlődése egy beteg, traumákat okozó múlt folyamatos megidéződésében jelenik meg. Noha elviszi az értelmezést a háború irányába is (a Balkánon átélt őrület, a „dekódolt” (38.o.), illetve „Behódolt Tartományból” (42.o.) való menekülés és ehhez kapcsolódóan az otthontalanság és élhetetlenség ott vannak hol kimondva, hol csak jelezve a sorok között), a versek mégis inkább tekinthetők a pusztulás, a felemésztődés „metafizikai pánik”-költeményeinek (5.o.), mint konkrétan a háború dokumentumainak. A múlthoz fűződő traumatikus élmény („egy súlyos betegről/ a múltról/ beszélget magában” – 5.o.) folyamatos otthontalanság-érzetét (a lírai én sok esetben a vándor, a száműzött vagy a léghajón menekült szerepében jelenik meg) és az egzisztenciális válság, illetve az önmagából kifordult, önmagát felzabáló világ okozta szorongást orvosolandó különböző szerek (az alkohol, a kábítószer, de a költő számára a művészet is tudatmódosító gyógyír) mértéktelen használata sem ad azonban a szubjektum számára kiutat vagy tényleges felépülést. („És gyötrelmem gyógyítására/ egyéb szert nem találtam// mint e másnapos a-/ szút, ragacsos méla-/ bút,// és a míves művészet igencsak/ helyi érzéstelenítését.” – 6.o.)
Az Olvasónapló rövid költeményeit a különböző irodalmi művek felzabálásának, átrágásának és az emésztés első fázisának, a szájban történő felaprózódásnak, nyállal való keveredésének – mint posztmodern verspoétikának – a végeredményeiként is interpretálhatjuk. Bozsik ízlése sokféle, de befogadói heterogenitása ellenére, következetes technikájának (és romlásban levő, élőhalott világának köszönhetően) az általa létrehozott verspépek nagyon is homogének. A rágás, a fogak őrlése után a még felismerhető ételmaradványok – csak hogy néhányat említsek: a Lovas Ildikó-, az Ottlik Géza-, a Petri György-, a Sziveri János- és a Burroughs-sorok és allúziók – a költő szája ízére formálódnak. A lírai én irodalom-zabálásához kötődik például a Függőségtörténet című hangulatlíra is, melyben „bevallja magának, vagy sem, (…): végképp/ függőségi viszonyba került a nyelvvel:/ naponta belövi magát különféle mondatokkal” (28.o.). Étvágyának tárgya (mely bár nem bódít, mint rég, ez enyhíti legjobban az éhség okozta szédülést – 29.o.), akárcsak a kötet költeményeinek műfajai: a szabadvers, a szonett (szonettkoszorú), a túlírt, kifordított, diszharmonikus képet mutató haiku és tanka, illetve az elégia, mely utóbbi maga is redukált, maradék (l. a Budai elég’ című versciklust).
A Gourmandiai partraszállás kötetcím-adó szonettkoszorúja (melynek mesterszonettjét a verstani szabállyal szemben nem a tizennégy költemény első sora, hanem az utolsó adja) él az összes vers közül a legtöbb kulináris élvezettel, és benne jelenik meg a leghatásosabban, leghorrorisztikusabban a „végtelen, véres bacchanália” (44.o.) és az egymás felzabálásának apokaliptikus víziója, melyben a szó kannibalizmusának („A szók szót zabálnak. És embert. Engemet. Éji soraid lakomáján lettem áldozat.” – 46.o.) is szemtanúi lehetünk. De a vért ivó, rántott embriót evő, emberfejjel labdázó világból a lírai én – ahogy Ladányi István, a kötet szerkesztője írja Utószavában: „nem azért menekül, mert meg akar úszni valamit. (…) A szembesüléseket, a mindenkire háruló következményeket nem akarja megúszni, (…) Csupán nem akar aktív résztvevő lenni a mind rondább neveket fölvevő mulatságban.” (78.o.), és minden bűnössége ellenére sem akar „romlott vérpuding” (57.o.) lenni a világ étlapján.
A léghajó élhető világot kereső, menekülő utasának utolsó, kötetzáró partraszállás-kísérlete az Egy nyulacska monológja, mely kezdeti humora (a nyulacska vajon a kandúr és a nyúl öszvére-e?) ellenére is – az epikus szál kibontásával együtt – egyre jobban megvillantja a múlt és a valóság patkányszaros (68.o.) képeit. A már időssé vált lírai én („Barátom, vénember lettem,/ ki két élet közt zihál” – 72.o.) személyes történetén és macskáinak mint saját élete különböző stációinak a felsorolásán keresztül a nyúl- és macskaközelben (69.o.) való létezés kettőségének és (nemcsak biológiai, hanem társadalmi-politikai, földrajzi és kulturális értelemben is) átjárhatóságának filozófiai kérdéseit fogalmazza meg. Az élet, az eszmélés („Kultúrák közt nincs átjárás. Vagy alig./ Prüszkölés van, nyávogás; fújás és fujjongás,/ laposkúszás és a zsákmányállat elejtése.”, illetve még: „Időnként összerogy/ bennem a világ értelmetlensége, macskajaj jő.” – 72.o.), a túlélés, illetve a költemény zárómondataiban az önmagával való szeretkezés színtere a két szomszédos ország (és bizonyos értelemben ők a macska és nyulacska is): az elhagyott Szerbia, mely retusálta a valóságot, illetve ahol megdöglöttek az állatok, és Magyarország, ahol „balkáni/ szagokba fojtották az észt” (72.o.).
Bozsik kötete egy olyan világba taszítja az olvasóját, mely nem sok reménnyel kecsegtet. A metafizikai és poétikai kannibalizmus közötti partraszállások sok esetben Sziveri (például a szonettkoszorú) vagy Petri (például a Fordítás közben) költészetéhez közelítenek, és egy olyan költői étlapot hoznak létre, melyen – a Nabokovnak, Vajda Mihálynak, Joszif Brodszkijnak, Mircea Dinescunak, Dragan Dumitrovnak, Slavko Mihalićnak, a kevés vajdasági barátnak és a már említett Petrinek ajánlott – ételek a költői szubjektum metafizikai pánikját, illetve az élhető világ pusztulását dokumentálják, és nem egykönnyen emészthetőek.