Integro/Grandeur - A Pannon Filharmonikusok és a Fekete-Kovács Kvintett koncertje
2011.04.27.

Fekete-Kovács Kornél és a Kovács László dirigálta Pannon Filharmonikusok merész kísérlete - a jazz és a kortárs komolyzene házasítása - minőségire és izgalmasra sikerült, de a stílusteremtés velőtrázó katarzisa azért elmaradt. ASZÓDI MÁRK ÍRÁSA.

Komolyzene és jazz találkozásának számos formáját láthattuk már a XX. században. A fekete gyökerű új stílus hosszabb-rövidebb zenei kirándulásokra késztette Stravinskyt, Hindemithet, Honeggert (hogy tényleg csak néhányat említsünk), és erősen inspirálta Ravelt is, elég csupán a G-dúr zongoraverseny játékosságára gondolni. Gershwin rajongása már sokkal direktebb volt, igaz, nála a jazz szeretete és a szórakoztatni akarás jócskán dominál a „nagy szintézis” ambíciója felett. És hogy egy nagyot ugorjunk (továbbra is maradva a szimpla példálózásnál): az ukrán Nikolai Kapustin is klasszikus kompozíciós keretekben (etűd, szonáta, stb.) ír harmóniavilágukat tekintve félreérthetetlenül jazzes darabokat, amelyek azonban hangról-hangra játszandók, a rögtönzésnek tehát semmilyen teret nem engednek.

Fekete-Kovács Kornél
Fekete-Kovács Kornél
Mindezekkel párhuzamosan a jazz felől is folyamatos kacérkodást tapasztalhatunk a nagyzenekari hangzással. Ha például a Big Bandre komponált jazzt „nagyzenekarinak” fordítanánk, tulajdonképpen igazat szólnánk, persze csupán azzal a kiegészítéssel, hogy – masszív vonósszekció híján – szimfonikusnak csak némi szófacsarás árán nevezhetjük az ilyen darabokat. Bevett gyakorlat továbbá, hogy egyes jazz-sztárok eseti vagy állandó jelleggel szimfonikus kísérettel adják elő dalaikat (Kurt Elling, Diana Krall), bár ilyenkor a nagyzenekar leginkább grandiózus szintiszőnyegként funkcionál, amelyre legfeljebb néhány mutatósabb ellenszólamot osztanak. S végül, hogy kicsit haza is beszéljünk, Vukán György és Szakcsi Lakatos Béla jórészt improvizált kétzongorás versenyművei is tökéletesen beleillenek a szóban forgó tendenciába - náluk a szimfonikus környezetben abszolvált rögtönzés nóvumán van a hangsúly. És a sor napokig folytatható volna.

A két irányzat és közelítésmód elhálandó végső románca tehát régóta benne van a levegőben. És ez törvényszerű is. A huszadik századi klasszikus zenében a régi formák ugyanis szétestek, a szerkesztési és harmonizálási szabályok fellazultak és a ritmusok terén is merőben új világ nyílt. A jazzes szinkópák, izgága staccatók és neutrális kvartakkordok elárasztották a kortárs szerzeményeket. A kölcsönhatás mindvégig kétirányú volt; hiszen a modern jazz hangrendszere az impresszionisták kompozíciós technikáiból és az orosz (mondjuk egyszerűen így) avantgárdból ugyanúgy építkezik ma már, mint Bartók revelatív összhangzattani felfedezéseiből. Mindeközben a jazz és a kortárs zene is termékeny frigyre lépett az európai és egzotikus népzenék skáláival és ritmusképleteivel - az erősen fáradó műfaji hagyományok megújítása érdekében. A mai epikusabb, intellektuálisabb jazz szerzemények komplex kompozíciós építkezése és ritmikai nyitottsága határozottan keverhető már az ún. kortárs komolyzene egyes alkotásaival. Jó példa erre a tavaly elhunyt amerikai kortárs zeneszerző, Robert Muczinski egynéhány darabja, mondjuk a Szonáta alt szaxofonra és zongorára, mely simán elférne egy világzene/jazz besorolású albumon is. És akkor még nem beszéltünk a különféle ellen-zeneelméletek (dodekafónia, atonalitás, negyedhangok emancipálási kísérlete, stb.) reformattitűdjéről, amely könnyen rokonítható a free-jazz hasonló törekvésével. 

Kovács László
Kovács László
Ilyen előzmények után fogott a nagy tudású, méltán elismert Fekete-Kovács Kornél nagyzenekarral megspékelt jazz/kortárs tételek írásába. A koncertprogramot (egyetlen kivétellel) tartalmazó tavalyi lemez és a hangverseny címe azonos: Integro/Grandeur. Jóval többről van ez esetben szó, mint jazz-szerzemények nagyratörő áthangszereléséről. Ezek valódi, a sajátos felállásban rejlő zenei lehetőségeket teljes mértékben kihasználó kompozíciók. Itt a jazz-kvintett (további tagjai: Szakcsi Lakatos Róbert – zongora, Mohai András – dob, Soós Márton – bőgő és egy sztárvendég, Rick Margitza - szaxofon) és a nagyzenekar egy világosan felépített és rengeteg kreativitással megálmodott anyag életre keltéséért egyként küzd.

Nem érdemes hosszan ragozni: a szerzemények (miként az improvizációk is) erősek és hatásosak voltak, az előadás színvonala pedig összességében imponálóan magas. A szereplők előéletét ismerve egyiken sem lepődtünk meg túlzottan. Könnyen lehet, hogy túl sokat, igazi csodát vártunk, de hiányérzetünk azért a koncert végére is maradt. Sokszor éreztük ugyanis, hogy a stílus még mindig valamivel erősebb, mint a kompozíció (akár jazzről, akár úgymond komolyzenei betétről volt szó), a produkció mögötti tudás pedig nagyobb, mint a hatás, amelyet kiváltani képes. Ezzel együtt világszínvonalú, ha nem is világraszóló végeredmény született, amely azért inkább szimbiózis volt, mintsem szintézis. Az pedig már legyen a nyelvészek dolga, hogy az „integro” kifejezés melyiket is célozná inkább. 

Szerző: Aszódi Márk
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2011. április 15.
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
Alkotói támogatás Fekete-Kovács Kornélnak zenemű megírására (2010)