Részletek a kiállításból (A képek forrása: Iparművészeti Múzeum)

A Qádzsár-kor hallatán könnyen megtántorodik az átlagos néző, mert a részleteiben ugyan nem túlzottan ismert, de a közszájon forgó szóösszetétel alapján azért akceptált „régi perzsa kultúra” – amely nagyvonalú tömbösítésben általában a perzsaszőnyeget és az Ezeregyéjszaka meséit takarja –, valamint a mai Iránról szóló híradós tudósítások közötti időről a közép-európai többségnek fogalma sincs. Nekem is kellett egy kis biztatás ahhoz, hogy elhiggyem, közel-keleti kurzus híján sem megemészthetetlen a tárlat. 

A tetthelyen az első pozitív benyomást nem is a tárgyak, hanem a rendezés harmóniája adja. Az épített installáció anélkül, hogy ráülne a lényegre, mértéktartóan, de szuggesztíven hozza a keleti miliőt, ami bájosan reflektál Lechner orientalista múzeumépületére, ráadásul itt még oka is van a meseszerű, csúcsos boltíves formáknak. Kelényi Béla és Szántó Iván, a kiállítás rendezői, és a Narmer Építész Stúdió munkatársai a már jól bevált, szürkés-türkizes, tompa kék térszervező elemekkel nemcsak a beleélő hangulatot teremtették meg, hanem az anyag logikai rendjét is megszabták emberléptékű, azaz meghitt és áttekinthető méretezésben tálalva. 

A társmúzeumoktól is kölcsönzött gazdag, de befogadható mennyiségű műtárgy-együtteseket műfajonként járjuk végig, a fegyverektől kezdve a nagyon is harcias jellegű, síita iszlám szertartási eszközökig, ám mindeme látványosságok előtt pótolhatjuk a témában tátongó hiányosságainkat az előtérben elhelyezett történeti kronológia átfutásával. Így legalább nagy vonalakban képbe kerülünk, mert a tárlat tövében azért nem árt tudni, hogy például 1853-ban nyílt meg az első modern iráni iskola a Qádzsárok alatt fővárossá tett Teheránban, majd 1911-ben az ottani Képzőművészeti Főiskola, s hogy a dinasztia hatalmát letörve, 1925-ben Reza Pahlavi, majd őt váltva a fia, azzal a szándékkal ültek a trónra, hogy megreformálják Iránt.

Maga a kiállítás persze nem a történelemről, még kevésbé a politikáról szól, egész egyszerűen a korabeli kézművességről, amely a Qádzsár-korban (1796-1925) épp átmeneti állapotban leledzett, egyként őrizve a hagyományokat és felszippantva az újdonságokat. Az előbbi nem szorul magyarázatra, az utóbbin viszont bizonyos európai technikák, nevezetesen a fotográfia és könyvnyomtatás perzsa földön való elterjedését kell érteni. Ezeknek az új médiumoknak a kérdéses éra alatti érkezése – legalábbis a tárlat arányai alapján – nemigen lehetett lavinaszerű, a költséges hobbinak tekinthető fotografálásban például maga Naser ol-Din sah járt elöl. 

S bár a kiállítás második részében feltűnnek az új vívmányok jegyei, a tárlat uralkodó része a csodálni valóan aprólékos, míves, évszázados hagyományokon nyugvó perzsa kézművesség prezentációja, amely a fémművességen kívül kerámiát, lakkfestészetet, könyveket, továbbá csomózott szőnyegeket, valamint olyan sajátos kisműfajokat tár elénk, mint a pecsétnyomók és az amulettek kategóriája. 

A tárgyak között számos érdekességre bukkanunk, például egy magyar, XVIII. századi mustramintás, iráni selyemszövetből készült dolmányra, ismeretlen formájú cserép koldulóedényre, várva várt türkiz színű csempékre, továbbá a – képecskékről leolvasható, de a berendezett enteriőrből is megcsillanó – kulturált létforma apró rekvizitumaira: sakkfigurákra, lakkfestményes tolltartókra és szemüvegtokokra, könyvtartó állványra, vízipipa tartójára. Az utolsó métereken mintha újra fegyveres vitrin várna ránk, de a tájékoztató szövegből kiderül, hogy a pajzsok, félelmetes bárdok és buzogányok csupán színpadi kellékek, a síita közösségi szertartások eszközei, amelyek annak a 680-ban lezajlott mészárlásnak a felelevenítésére szolgáltak, amelyben Mohamed próféta unokája, Hoseyn és hetvenegy hű társa a halálát lelte.

Ez egy átmeneti kor, írja az ismertető, amelynek fontos jellemzője az ipari tömegtermelés kezdete. Ennek bizonyítékai az avatatlan szem számára ugyan nehezen felfedezhetők, de az is meglehet, hogy emiatt tűnik kissé elnagyoltnak a kerámiák festett díszítése. Tán még az is elképzelhető, hogy az ekkortájt életbe lépő nagyvonalúság indította el a turista emléktárgyak futószalagos előállítását. Bárhogy is legyen, ennek a folyamatnak az eredete már egy másik történet.