Felkai Gábor: A német szociológia története a századfordulótól 1933-ig I–II.
2008.12.14.

Felkai Gábor hatalmas anyagot megmozgató, két kötetben mintegy ezerkétszáz oldalas monográfiája az 1900-tól 1933-ig tartó korszak német szociológiájának gondolkodását tekinti át gazdag hivatkozás- és idézetanyag felhasználásával. VÁRADI PÉTER KRITIKÁJA.

A könyv elsősorban kézikönyv, másodsorban pedig egyetemi (BA) tankönyv. Felkai Gábor korábbi munkái, köztük Fichte- és Habermas-fordításai, a német társadalomtudományról és filozófiáról szóló írásai generációk számára nyújtottak bevezetést a társadalomtudományok e fejezeteibe. Anyaggazdagsága és tudományos kvalitásai miatt új könyve valószínűleg magyarul évtizedekig megkerülhetetlen alapműve lesz a korszaknak. Éppen ezért esetében a kritikának is figyelmesebbnek, körültekintőbbnek kell lennie.

Adorno
Theodor W. Adorno
A kétkötetes munka három alapvető részből áll. Az első kötet elején találjuk a módszertani fejezeteket, valamint az Irányzatok és tematikus súlypontok a német szociológiában 1910 és 1933 között a Német Szociológiai Társaság kongresszusai tükrében című bevezető fejezetet. Utóbbi megpróbálja rendszerezni a korszakban hangsúlyosan felmerülő témákat. Az első kötet ezek után a történet- és kultúraszociológiai irányzat szerzőit vizsgálja (Ferdinand Tönnies, Werner Sombart, Max Weber, Ernst Troeltsch, Alfred Weber, Bernhard Groethuysen, Norbert Elias) – ez alkotja a munka második alapvető részét. A harmadik rész anyaga teljes egészében a második kötetbe került, itt nyernek kifejtést a korabeli szociológiai vizsgálatok további irányzatai: a formális szociológia (Georg Simmel, Leopold von Wiese), a tudásszociológia (Max Scheler, Mannheim Károly, Manheim Ernő stb.), a neomarxista kísérletek (Emil Lederer, Hans Speier, illetve a frankfurti iskola első nemzedéke Adornóval, Horkheimerrel és Marcuséval), a politikai szociológia (Robert Michels), az empirikus társadalomkutatás (Theodor Geiger), két további, iskolán kívüli rendszeralkotó (a sokáig Budapesten alkotó Hans Freyer és a fenomenológiai iskolához tartozó, manapság egyre népszerűbb Alfred Schütz), illetve a korszak szociológiai tudományosságának lezárása és betetőzése, A szociológia kéziszótára, mely 1931-ben jelent meg (a korábban külön is tárgyalt) Alfred Vierkandt szerkesztésében.

Az egyes szerzők tárgyalása három sarokpontra támaszkodik: egy rövid életrajz vezeti be, mely plasztikusan jeleníti meg azt a társadalmi miliőt, melyből az alkotó kiemelkedett (?), ezek után a legfontosabb munkák tömör, lényegre törő összefoglalását találjuk, és ezt egészíti ki a legfontosabb témák tárgyalása. E három sarokpont esetenként eltérő terjedelmet, illetve szerepet kap a kifejtésben. A korszak bizonyos mozgalmait Felkai külön is tárgyalja, így a „konzervatív forradalom” értelmiségi mozgalmát Sombart kapcsán taglalja, majd Mannheim Károlyhoz kapcsolva a Vasárnapi Kört, illetve konkrétan Lukács György filozófiáját és hatását mutatja be a szerző. Ez utóbbit személyes megindultságra, sőt büszkeségre utaló hangon teszi, amihez foghatót korábban Max Weber kapcsán volt alkalmunk tapasztalni – aligha véletlen, hogy ezek az oldalak az ezerkétszáz oldalas könyv leggazdagabban jegyzetelt és illusztrált részei. A filozófiai körültekintés máshol is jellemzi Felkai munkáját. Mindazonáltal a Heideggernek szentelt rész, mely a filozófust szinte kizárólag a „konzervatív forradalom” összefüggésében tárgyalja, mintha kissé egyoldalú lenne, hasonlóan Pierre Bourdieu e témában írt fejtegetéseihez (Pierre Bourdieu: Martin Heidegger politikai ontológiája, Jószöveg Kiadó, 1999). Az ugyanakkor nem kétséges, hogy Heidegger ezen fontos oldaláról körültekintően ír a szerző.

Hans Freyer
Hans Freyer
A könyvben minden nagyobb fejezet elején az elérhető legjobb klasszikus (?) (jellemzően német) szakirodalom bemutatását, rövid összefoglalását találjuk. Így például az Empirikus társadalomkutatás fejezetét Irmela Gorges tanulmányai révén vezeti be, a Történet- és kultúraszociológia fejezetét pedig Volker Kruse jellemzését felhasználva. Több esetben hozzáfűzi azt is, hogy helyenként „szorosan követi” a hivatkozott szakirodalmat. Ezzel nemcsak a tárgyalt szerzőket és témákat mutatja be leendő hallgatóinak, hanem mintegy a korszak szakirodalmába is bevezetést nyújt. A szerző a legfontosabb terminusokat az eredeti, azaz német nyelven is szerepelteti a szövegben. Elemzései, leírásai a korszak valamennyi főbb művében eligazítanak, miközben a korszak formális és informális (lásd Felkai személyes beszámolóját beszélgetéséről Manheim Ernővel, annak visszaemlékezéséről a Budapesten és másutt Hans Freyerrel töltött időről [II. kötet, 434. o.]) csoportosulásainak történetében is eligazít. Visszatérő mozzanat, hogy egy-egy szerzőről nem csak a főművek nyomán és a neki szentelt fejezetben olvasunk, hanem a tematikus kérdések, a vitatémák kapcsán kutatásaik további aspektusaival is megismerkedünk. Ezekre Felkai oda-vissza utalásai során mindig felhívja a figyelmet, így téve a könyvet szervezettebbé és használhatóbbá.

Módszertani kérdések: narratíva és tapasztalat

Módszertani megfontolásai nyomán, melyekre alább bővebben ki kell térnünk, könyvének kettős szerkezetet szabott: az egyes szerzőket, akik közül mintegy két tucatot mutat be műveik elemzése révén hosszabban-rövidebben, tematikus rendszerbe foglalja kutatásaik súlypontjának megfelelően: pl. kultúraszociológia, formális szociológia, tudás- és tudományszociológia stb. Emellett szintén módszertanából következik, hogy az egyes szerzők megértésében fontos szerepet szán életrajzuknak, személyes elköteleződéseiknek és élettörténetüknek. De megközelítése a saját, személyes involváltságát sem titkolja, és több esetben ad hangot – például, mint említettük, Max Weber kapcsán – a tudományos tisztesség előtti morális megindultságának.

Martin Heidegger
Martin Heidegger
Felkai módszertani bevezetésében a narratológia és a fenomenológiai/ hermeneutikai narratívakutatás eredményeire hivatkozik. Mint kifejti, „a századfordulótól az 1933-ig terjedő időszak német szociológiájának egyik fontos sajátossága a tudományos és a – bruneri értelemben vett – elbeszélő gondolkodás egyedi keveredésében érhető tetten. Nem az irodalom és a szociológia határainak valamiféle összemosódására gondolok, hanem az élettörténetté szervesült (megélt) tapasztalatok elbeszélésének és az önreprezentáció – gyakran bevallatlan vagy leplezett – igényével fellépő, illetőleg a társadalmi környezet lényegével, történeti formáival és mélyreható modernizációs változásaival kapcsolatos tudományos igényű elemzések összefonódására.” (I. kötet, 43. o.) Két értelemben használja a narratíva fogalmát. Egyrészt narratívaként értelmezi azokat a legáltalánosabb kereteket, melyek meghatározzák a szociológiai kutatás irányultságát, így például beszél „az értékmentes tudományművelés narratívájáról”, „a társadalomban elérendő gyakorlati hatáskifejtés narratívájáról”, „az érdekektől való függésben »lefülelt« megismerés narratívájáról” stb. E narratívák jellemzően nem egyetlen szerzőnél jelennek meg, és egy-egy szerzőnél több narratívát is kimutathatunk, habár Felkai arra törekszik, hogy minden szerző kapcsán a rá legjellemzőbb narratívára helyezze a hangsúlyt. Mindezen narratívák általános keretének pedig azt látja, hogy „itt szenvedéstörténetek elbeszéléséről, azaz emberi és közösségi vágyak, tervek, remények dokumentált zátonyra futásáról van szó”. (I. kötet, 43. o.) Később azonban a szenvedéstörténet fogalma mintha mégsem kapná meg az itt megelőlegezett szerepet. Emellett a narratíva fogalmát, kevésbé hangsúlyos módon, a szerző élettörténetének vonatkozásában is használja.

Itt megfogalmazhatunk egy kérdést, mely a narratívakutatás lényegét illeti. Miközben ugyanis a szerző e narratívákat úgy értelmezi, mint amelyekben bizonyos tapasztalatok kifejeződnek, azt a kérdést, hogy milyen módon fejeződnek ki, azaz a narratíva mely mozzanata, tulajdonsága révén tárul fel számunkra az azt elbeszélők tapasztalata, pontosan nem határozza meg. Ez a kérdés azért lényeges, mert a narratológia tudománya sajátosan a tapasztalat fogalmával nem foglalkozik. Így amennyiben a narratológiai fogalmakat használjuk a narratívaértelmezéshez, még adósak vagyunk a válasszal arra a kérdésre, hogy e narratívák milyen viszonyban vannak a tapasztalattal. E kérdésre például a Felkai által is említett Tengelyi László határozott választ kínál (Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény, Atlantisz Kiadó, 1998), amikor – korántsem társtalanul, bár itt csak arra van lehetőség, hogy távoli hivatkozási pontként Freud narratív elemzéseire utaljak – úgy fogalmaz, hogy a tapasztalat a narratíva átalakulásának, újraformálódásának, röviden törésének pillanatában, a töréspont jelenségében mutatkozik meg. Azaz egy lineáris, törésektől mentes narratíva mint mese önmagában még nem fejez ki konkrét tapasztalatot. Itt még annyit fűzhetünk ehhez hozzá, hogy amennyiben a szociológiai tudomány, a „szociológiai tudat” tapasztalatáról beszélünk, az – Tengelyit követve – a szociológiai narratívák töréspontjaiban lenne feltárható. Ilyenekre Felkai is utal, amikor például a Max Weber kutatásaiban bekövetkező tudományos szemléletváltást írja le, ami természetesen túlmutat a pusztán személyes érdekű tapasztalaton.

A pozitivista dimenzió

Werner Sombart
Werner Sombart
Felkai Gábor módszertanának egy másik aspektusát képezi az a pozitivista motívum, melynek szorításában a szerző a korszakban felmerült témáknak annak arányában juttat helyet, hogy azok milyen súllyal szerepeltek a korszakban. De hogy egy kémiából vett, és nagyon sarkított példával világítsam meg kérdésemet, ez olyan, mintha a flogisztont a kémia oktatása során a XVII. századi kémia egyéb eredményeivel megegyező súllyal tárgyalnánk. Két olyan témát látok Felkai Gábor könyvében, melynek kapcsán e példa elgondolkodtató lehet: az antiszemitizmus és a fajelmélet tárgyalása, tárgyalásmódja. De ahogy a mai kémia, általában a természettudományok egy, a flogiszton-elmélettel (ami a kémiai gondolkodás egyik legnagyobb lépése volt a modern tudományosság felé!) inkompatibilis ontológiát képviselnek, úgy a mai társadalomtudományi gondolkodás számára is ontológiailag inkompatibilis a korabeli fajelméleti diskurzus. És habár szemernyi kétségem sincs a felől, hogy ezzel Felkai Gábor alapvetően egyetértene, mégis több helyen szinte vitatkozik például Sombarttal. De a vita - és észrevételem pusztán erre vonatkozik - feltételezi, hogy elfogadjuk a korszak, a rasszista gondolkodás szubsztancialista és naturalista ontológiáját. „A zsidók szerinte individualisták, »született liberálisok«, az alkotmányos állam hívei, mivel nem hús-vér emberek és rendi alá-fölérendeltségek, céhes kötöttségek eszményképei lebegnek a szemük előtt… Bizonyítási vágyától fűtve Sombart olykor tárgyi képtelenségeket is állít. Azt hangsúlyozza például, hogy a zsidó mentalitás racionalitása és érzelmi sivársága lehetetlenné teszi zsidó misztikusok színre lépését, miközben az Ószövetség egyes részeitől kezdve (Ézsaiás) a középkori zsidó misztikusokon át egészen Ernst Blochig és Martin Buberig számtalan ellenpélda említhető.” (I. kötet, 486. o.) A könyv egy pontján hirtelen Felkai is felveti e dilemmát: „A sombarti életmű ezen részének bemutatására vállalkozó utókori értelmező súlyos – esetemben pedig egyenesen megoldhatatlan – nehézségek elé kerül. Sombartnak a zsidóság vallás-, gazdaság- és társadalomtörténeti ábrázolását mégiscsak össze kellene vetni a mai kutatási eredményekkel, amely feladat elvégzésére egészen egyszerűen vallástörténeti felkészületlenségem miatt és az idevágó szakirodalom ismeretének híján alkalmatlan vagyok. (…) A puszta rekonstrukció vagy rekapituláció pedig azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy kritikátlanul szajkózok esetenként antiszemitának minősíthető állításokat. E dilemmából aligha lehet »jól kijönni«, hiszen Sombart e nézetei egyrészt szervesen kapcsolódnak társadalomtudományi munkásságának egészéhez, másrészt pedig fontos kordokumentumokat képeznek, amelyek elhallgatása eltorzítaná általában a korszak német társadalomtudományi teljesítményének és különösen Sombart munkásságának megítélését. Ezért e fejezet funkcióját abban látom, hogy bemutassa egyik esetét az antiszemita-rasszista nézetek beszüremkedésének a szociológiába.” (Kiemelés a szerzőnél.) Belátva a helyzet bonyolultságát, mindazonáltal nem vagyok arról teljes mértékben meggyőződve, hogy e húzódozva, de végül is mégiscsak a rekonstrukciót választó eljárásnak az igazolására elegendő a pozitivista tudósi tisztesség.

Ezek a dilemmák azonban jórészt az első kötetet jellemzik, és eltűnnek a második kötetben, melyben a frankfurti iskola mozgalmának, kutatásainak tárgyalása során találjuk Felkait leginkább elemében. A részletgazdagon, kiterjedt hivatkozásokkal ismertetett viták itt ugyanúgy bőven túlnyúlnak az egyetemi BA-szint követelményein, mint ahogy a módszertani bevezető is léptékekkel átgondoltabb és korszerűbb az ilyen kézikönyvek körében bevettnél és megszokottnál. Összességében a kitűzött célokat eléri a könyv, és valószínűleg több évtizedig nélkülözhetetlen alapmű lesz itthon. Eltekintve néhány ujjhibától és elütéstől (ilyen elírás például az első kötet 314. oldalának Windelband-fordításában az Ereigniswissenschaften kifejezés ’tapasztalati tudományok’-ként való fordítása, hiszen ez a tapasztalati tudományok egyik altípusa) a kötetek igen szépen szerkesztettek, már-már hibátlanok. Talán érdemes lett volna az első kötet végén is elhelyezni egy névmutatót, feltételezve, hogy nem mindenki vásárolja meg feltétlenül mindkét kötetet. Az viszont nem a szerző és nem is a kiadó felelőssége, hogy a két kötet nem sikerült teljesen azonos méretűre: ez leginkább a nyomdai vágó figyelmetlenségének tudható be.



2008-ban a Magyar Szociológiai Társaság a legjobb publikációért járó Polányi-díjat Felkai Gábornak ítélte a Századvég Kiadó gondozásában megjelent A német szociológia története a századfordulótól 1933-ig című kétkötetes monográfiájáért.

Szerző:  Felkai Gábor,  Cím:  A német szociológia története a századfordulótól 1933-ig I. és II. kötet,  Kiadó:  Századvég,  Kiadás éve:  2006, 2007,  Ár:  3360 Ft / kötet; együtt: 7720 Ft,  Terjedelem:  543 oldal / 600 oldal
Megítélt támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégium
Alkotói támogatás a könyv hiányzó részeinek a megírásához (2006)