HOPPart-Manna: SZERET...lek / Szikra Cool Tour House
2011.05.04.

Az előadás címében szereplő három pont rövid lélegzetvétel, pillanatnyi megtorpanás, néma sóhaj a szó vége, a személyrag előtt. Ki szeret kit, és szeret-e egyáltalán, együtt vagy egyedül - kijelentve, kérdezve vagy felkiáltva? KELEMEN ORSOLYA ÍRÁSA.

Szil
Szilágyi Kata és Szabó Márta

A SZERET után végül kijelentő mód és egyes szám első személy következik. A SZERET…lek személyes hangvételű előadás, szerelemről és szerelmekről szóló vallomások sorozata. A történetek elbeszélői arról mesélnek, hogyan szerettek, aztán hogyan nem, és hogyan szerették őket, aztán hogyan nem. A szereplők feltűnően elegáns, jellemzően magányos vendégek, akik csöndesen iszogatnak egy különleges bár sejtelmes félhomályában. Egyikük elmesél egy történetet, a többiek hallgatják, figyelik, aztán az elhangzottakra – köszönhetően az alkohol felszabadító hatásának, extrovertáltságuk függvényében – saját történetekkel reagálnak. Végül szinte egymás szavába vágva mesélnek, és mindenki elmondja a saját, túlnyomórészt boldogtalanul végződő történetét.

 

A történetek pedig igazak, ugyanis dokuszínházat látunk. Pelsőczy Réka egy-egy korábbi rendezői munkájához hasonlóan, a SZERET…lek-ben is hétköznapi anyagból dolgozott, jelen esetben saját gyűjtésű dokumentumokból: ismerősöket és ismeretleneket interjúvolt meg a szerelemről, a témához kapcsolódó legfontosabb történeteikről, és az előadás ebből az interjúsorozatból jött létre. E szomorú szerelmi történetekben nincsenek óriási meglepetések és különösebben váratlan fordulatok. Hétköznapi, egyszerű, mégis nagyon egyedi és emberi történetekről van szó (ábrándozásról, egymásra találásról, megcsalásról, szakításokról), melyeket az elbeszélés módja (az emlékezés személyes hangvétele) és az elbeszélő egyénisége (nyitottsága, leplezetlen őszintesége, önreflexiója) tesz igazán meghatóvá. Az előadás létrejöttének alapkérdése, hogy hogyan működtethetőek ezek a történetek fikciós keretben, az eredeti beszédhelyzettől elszakítva, új elbeszélő előadásában, illetve hogy a beszélt nyelvi fordulatok miképp stilizálhatóak és sűríthetőek, vagyis hogyan képesek – eredeti személyességük megőrzésével – színpadi szöveggé válni. A rendező feladata tehát a sokszínű, élőnyelvi-szóbeli anyag szelektálása, feldolgozása mellett a szövegek új struktúrájának kidolgozása és egységes koncepcióba illesztése volt. Az előadásból az derül ki, hogy ez egyáltalán nem könnyű feladat.

 

Szabó
Szabó Márta és Terhes Sándor

Az előadás személyes monológjai zenei betétekkel váltakoznak, így oldódik, lazul az intimitás és a komolyság, a történetek egy zenés-táncos revüműsor részeivé szelídülnek, anélkül, hogy a hangvétel komikussá vagy nevetségessé válna. Az elkezdett monológokat gyakran megszakítja a zene, sok esetben – egy-egy történet kibontakozását, végkifejletét késleltetve – több elkezdett történet fut párhuzamosan, így az előadást klipszerűség, töredezett szerkezet jellemzi. A szereplők között van, aki többet, és van, aki kevesebbet szerepel, rövidebb-hosszabb, minden részletre kiterjedő, vagy csak egy-egy adott aspektusra koncentráló történettel. Van, aki csak a konkrét történések bemutatására szorítkozik, és van, aki önmagára mélyebben reflektálva elemzi érzéseit és értelmezi a múltbéli eseményeket.

 

A képzeletbeli bár helyszínül választása dramaturgiailag is jó ötletnek tűnik, hiszen egy ilyen helyen a legkülönfélébb emberek futhatnak össze: a szereplők mintha kifejezetten azért jöttek volna ide, hogy felejtsenek, és italba fojtsák csalódásaikat, boldogtalanságukat, szokatlan őszinteségükben nincs semmi meglepő. E helyszín segíti a rendezőt is, mert az italrendelés, a felszolgálás folyamatossága eleve biztosít színpadi történéseket, így kisebb gondot jelent annak megoldása, hogy mi legyen a szereplőkkel, akik nincsenek középpontban, mert épp nem a történetüket mesélik. Király Béla, az előadás koreográfusa néma szereplőként van jelent a színen: agresszívan kikezd a Szabó Márta alakította figurával – alkalmat adva bámuló pillantásokhoz, menekülésekhez és egy vad, erotikus tangó-jelenethez, de mindez valószínűleg csak azért van így, hogy játékban tartsa a másik figurát, aki saját történetének elmesélése után már nem tűnik érdekesnek. Hasonló a helyzet Terhes Sándor figurájával, aki sztorijának elbeszélését követően Márta kezét fogja, üldögél, feláll, pultra könyököl, mégis a helyét és a feladatát keresi a térben.

 

Ber
Bercsényi Péter

A hasonló üresjáratok elkerüléséhez kifejezetten hasznos, hogy a szereplőknek vannak egyéb feladatai is. A revü része a tánc, melyben közösen vesznek részt, a bár ad hoc vendégei összeszokott társulatként ropják. A zenekar fix tagjai mellett a szereplők zenélnek is. Sanzon, jazz, rock – a zenei anyag sokszínű, okosan összeválogatva, érzelmes és kicsit retró hangulatban. Az adott zeneszámok olykor kapcsolódnak az elhangzott történethez, és kiemelkedő, üde színfoltjai az előadásnak. Az előadás emblematikus dala Nat King Cole L-O-V-E című száma, de hallhatjuk Neil Sedaka Oh, Carol-ját, és van Karády Katalin, Sara Montiel (Quizas, quizas, quizas) is. Emlékezetes Kiss Diána Magdolna Bang, bang (Nancy Sinatra) című dala, vagy Paul Anka Crazy love című száma Herczeg Tamás előadásában, a produkció tetőpontja pedig Bercsényi Péter magánszáma, az If című dal, egy marcipán-figurával rögtönzött veszekedős-szakítós mini-bábjáték kíséretében. Kifogástalan munkát végzett a jelmeztervező, az elegáns ruhák ízlésesek, passzolnak, igaz, elsősorban az adott színész egyéniségéhez illeszkednek és nem a megjeleníteni kívánt karakterhez. Elképesztően csinos Szilágyi Kata, Szamosi Zsófi szolidan, Kiss Diána bohókásan elegáns, csak Takács Kati zöld ruhája tűnik egy hajszállal visszafogottabbnak, Szabó Márta piros ruhája pedig egy fokkal közönségesebbnek a szükségesnél. A férfiak jelmezeit egy-egy jól megválasztott részlet dobja fel, mint például Herczeg Tamás magasan kötött sálja, és jó választás Bercsényi Péter pincérének matrózjelmeze is.

 

A színpadon jó színészek, nagyszerű zene, erőteljes atmoszféra, az előadás mégis hullámzó színvonalú, valami mégsem működik. Váltakozó minőségűek a szövegek, és egy-egy monológ előadásmódja, preferált szófordulatai vagy fogalmazási jellegzetességei alapján nehéz elhinni, hogy a történetek az estélyi ruhás elbeszélők sajátjai. Sok esetben áthatolhatatlan távolság marad a szereplők és a történetek között. Szamosi Zsófi például sokkal érzelmesebb és intelligensebb jelenség, történetének előadásmódja is sokkal színesebb, mint azt az általa megjelenített nőről feltételeznénk: menő sportkocsival közlekedik, a bimbózó szerelem időszakában szerelmese karjából és villájából kizárólag a Praktikerbe teszi ki a lábát, szerelmének zálogául kutyát vásárol, beszámol arról, hogy gyerekét mindenki kristálygyereknek tartja, aztán kétségbeesetten menekül a gyerekfóbiás, ostoba férj elől. Az is előfordul, hogy úgy érezzük, mintha egy-egy szereplő esetében több elbeszélést ollóztak volna össze: a teniszezés közben megismert férjjel és két gyerekkel rendelkező Szabó Márti mintha már másik karaktert játszana akkor, amikor a Mexikóba való szökésüket mesélik el Terhes Sándorral. A Barabás Richárd által megjelenített figura, a nálánál jóval idősebb masszőrnővel rendszerint autóban szeretkező tizenéves mintha kevésbé lenne érett egyéniség, mint az a (csupán néhány évvel idősebb) Barabás Richárd, aki Ági (Takács Kati) szerelme lesz. Megrendítő történet bontakozik egyébként ki Takács Kati és Barabás Richárd kettőséből, a kétgyermekes, középkorú nőről, aki a társadalmi konvenciókkal szembeszállva tizenöt évvel fiatalabb társat választ magának. A történet azért is különleges, mert ez a kettős valójában két, párhuzamos monológ: ugyanazt a történetet halljuk a férfi és a nő szemszögéből.

 

Takács Kati
Takács Katalin és Barabás Richárd. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu

Herczeg Tamás a csúnyácska, x-lábú lányról mesél (akivel egyforma kezük van, aki több gyerekes anyaként is sokáig visszatért hozzá, és évekig nem tudtak elszakadni egymástól), a szöveget jól tudja, mégis bakizik, mert nem sikerül az élőbeszéd spontaneitását, közvetlenségét és természetességét imitálnia. És hiába hadar – ugyancsak az érzelmektől fűtött élőbeszéd imitálásának szándékával – Gáspár Anna, a férje után leskelődő, megcsalt Aliz inkább szánalmas, mintsem szerethető figurává válik. Pedig az előadás egyik kulcsa, hogy szeressük ezeket az esendő, rossz döntéseket hozó, csalódott embereket. Azt kellene éreznünk, hogy történetük kicsit a miénk is, hogy az övékhez hasonlóak a mi mélyen titkolt történeteink is. Kedves a pincérnő Kiss Diána Magdolna (a történet szerint Szandra) sztorija egy gyermekkori szerelem különböző stádiumairól, a kiszemelt fiúval, Kornéllal való „viszonyának” kezdetétől – az első titkos pillantásoktól, az iskolai padba vésett neveken, margaréta-szirmokkal való szeret, nem szeret játékon át – az események végéig, egy másik Szandra nevű lány felbukkanásáig. Ő az egyetlen, aki ilyen régi emlékekről mesél, és többször úgy is viselkedik, mintha még mindig a történetből megismert gyerek lenne, egyik betétdala, a Bang, bang ugyanakkor nem egy naiv, gyermeki lélekkel megáldott figurát feltételez. Szilágyi Kata kifejezetten erőteljes felütést ad az előadásnak, a nálánál sokkal idősebb Andorral való megismerkedése, gyermekei születése, válása, majd különféle férfiakkal való kalandjainak részletezése komplex történet. A figurák között kiemelkedik a meleg férfi monológja Bercsényi Péter előadásában, az interneten megismert, hidrogénezett hajú, kezdetben visszataszítónak talált férfival zajló kalandjáról, kapcsolatáról.

 

A történetek talán éppen annyira személyesek, hogy nem tudnak elszakadni alanyaiktól. Előfordul, hogy azon gondolkodunk, vajon ki lehetett az eredeti elbeszélő, és miért épp az adott történetet mondta el. A SZERET…lek című előadás paradoxona, hogy őket szeretjük igazán, az ismeretleneket, akik elmesélték a történeteiket. Ezért érezhetjük úgy, hogy ez a színház még ennél is kevesebb fikciót, vagy épp az ellenkezőjét, erősebb szerkesztői elveket, összefogottabb dramaturgiát kívánt volna meg. Ha az előadást nem is, alapötletét, létrejöttének körülményeit, a magas művészi színvonalon dolgozó társulatot és a mindenkire egyformán jellemző, hatalmas lelkesedést nagyon lehet szeretni.

 

Vö. Tarján Tamás: Kapcsolatunk egyik vége 
Stuber Andrea: Bárbeszéd a szerelemről 
Kovács Bálint: A szerelem az nem egy tánc 
Nyulassy Attila: Hogy tudjunk szeretni 

Cím:  SZERET...lek,  Rendező:  Pelsőczy Réka,  Dramaturg:  Sirokay Bori,  Díszlet:  Cziegler Balázs,  Jelmez:  Tóth Hajnalka,  Zenei vezető:  Matkó Tamás,  Kákonyi Árpád,  Koreográfus:  Király Béla,  Szereplők:  Kiss Diána Magdolna,  Szilágyi Kata,  Szamosi Zsófia,  Takács Katalin,  Szabó Márta,  Gáspár Anna,  Bercsényi Péter,  Herczeg Tamás,  Barabás Richárd,  Király Béla,  Terhes Sándor,  Zenészek:  Matkó Tamás,  Kákonyi Árpád,  Szakál Tamás
Megítélt támogatás: 400 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Alkotói támogatás a rendezőnek új színpadi mű megírására (2010)
További támogatás: 4 200 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására (2010)