Nem lehet pontosan megállapítani, hogy a gyönyörű történeteket tartalmazó kötet kiegyensúlyozott szerkezete, gondos szövegformálása kinek az érdeme. Elgondolkodtató, hogy „Somogyország” félévszázaddal ezelőtt még ilyen elevenen őrizte emlékezetében a XIX. század második felének leghíresebb betyáralakjait, s tudható, hogy Komjáthy István – aki az utószó szerint több száz történetet gyűjtött össze készülő könyvéhez – mindig alapos munkát végzett. Valószínű, hogy a kötetet társszerzőként jegyző Dóka Péter különleges ízlésének és stilisztikai érzékének köszönhető a szépen csiszolt, maradandó olvasói élményt nyújtó forma.

A történetek között alig akad szokványos mesei sablonokra emlékeztető darab; olyan, amelyre azt mondhatnánk, hogy aligha kapcsolható össze valóságos betyárok valóságos élettörténetével. Itt minden hétpróbás zsiványnak finoman megrajzolt karaktere van, talán csak Sobri Jóska alakján érezhető némi szépítés: jelleme kissé elmosódottabb a többi betyárénál. Ő igazi hős, dalia, sármőr, míg Savanyú Jóska már-már minden fizikai tulajdonságában antihős: kicsi, keszeg, csúnya, majd’ mindig rongyosan jár; ha nem betyárkodik, akkor amolyan anyámasszony katonája, akit apja, a grófi cseléd etet, melenget az úri portán. Ugyanakkor színészi tehetsége, átváltozó képessége, ahogy a legfinomabb társaságot is megtéveszti, amikor tekintélyes grófnak adja ki magát, inkább az aszfaltbetyár típusába sorolja.

Juhász Andris alakja már inkább félelmet keltő figura, élete, sorsa is elég furcsán alakul: mielőtt jó útra tért volna, igazi zsivány volt, amikor újra nincstelenné teszik, feltör benne gátlástalanul a haramia. A róla szóló történetekben már összetett, szinte tragikus drámai hőst láthatunk; félelemben él és rettegésben tart másokat, szerelme elárulja, barátja pedig háromezer pengő fejpénzért egy baltával veri agyon. Beleláthatunk sorsán keresztül a romantikusnak vélt betyárvilág farkastörvényeibe is: bármilyen gyanú, amely a többiek megcsalatását feltételezi, halállal egyenlő kiközösítést vagy véres leszámolást eredményez. Nincs barátság, nincs hűség a szerelemben, még a családját is rettegésben tartja, ha érdekei csorbulnak, ha veszélyben érzi magát.

S hogy mi mindenről olvashatunk még? Az éhezésről legfőbbképpen, amely minden rendű-rangú betyárt, valamint a társadalomból kiszakadt, a természet törvényeit elszenvedő törékeny embert sújt. „Van az éhségnek egy olyan fajtája, amikor már nem fáj a gyomor. Az éhség ilyenkor kiszabadul a gyomorból, végigfut az emberben a lábujjától a feje búbjáig, és az egész test éhezni kezd.” (113.o.) Nem valószínű, hogy a történet mesélői olvasták volna Móricz e tárgyról írott novelláit, sokkal inkább Móricz volt az, akinek közvetlen tapasztalata lehetett e figurák hétköznapjairól. A továbbiakban realista portrékat kapunk a zsugori és tékozló gazdagokról, a paraszti élet sanyarúságáról, leánybetyárokról, akik szerelemből vagy romantikából álltak be a zsiványok közé. Mert e három fogalom: betyár, zsivány, haramia jól példázza, miféle megítélése is volt a szabadságharc bukása után a kezdetben mindent átható romantikus szemléletet felváltó realistább bűnelkövetőknek.

A könyv legszebb, legemlékezetesebb része az utolsó fejezet, ahol Csirkó és Buckó betyárokról olvashatunk. Ezek már a betyárvilág végnapjai – s nem akarjuk Marxot idézni, miként is búcsúzik egy leköszönő korszak, amikor immár megmosolyogni való figurákká lesznek a Don Quijote-szerű betyárönkéntesek. Vagy még találóbb, ha azt mondjuk rájuk, hogy ők e leáldozóban lévő korszak Bouvard és Pécuchet-je, akik ezer fortéllyal látnak neki, hogy valódi haramiákká váljanak, de minden mesterkedésük csődöt mond: a puska rosszkor sül el, a padlásra cipelt ökör bőgni kezd és elárulja őket, a birkalopáskor átmulatott éjszaka után hosszú varkocsuk a szurokba ragad, és nem menekülhetnek.

A legmegrendítőbb, fájdalmasan mélabús történet Buckó utolsó kalandját meséli el. Már éppen hetvenéves, amikor sokadszor kilép a börtön kapuján. „Szokás szerint ott várta a felesége, a két lánya, a vejei meg a nagyobbik fia az unokáikkal. Buckó sorra megölelte mindannyiukat, aztán felmászott a szekérre.” (152.o.) Csak Csirkó nem várja, a leghűségesebb barát, akivel a fél életét közösen „átbűnözte”, mert közben meghalt. S hogy mi bántja legjobban a hetvenéves fogatlan betyárt? Hát az, hogy épp tizenhárom évet ült börtönben, nem jelent-e majd ez szerencsétlenséget? Mindent elkövet, hogy ez a szám gyarapodjék, valahogy kikerekedjék; óljaiban naponta egyre több kétes eredetű állatot találnak, de a levitézlett betyárra már nem gyanakszik senki. Az már tényleg a betyárvilág megcsúfolása, hogy halála után a feleség egyenként visszaszolgáltatja a szomszédoknak a lopott jószágokat. Ahogy a fejezetnyitó népdal mondja: „Igyál, betyár, múlik a nyár! / Úgyse soká betyárkodsz már. / Lehullik a nyárfalevél, / hová lesz a betyárlegény?” E könyv lapjain ott maradnak örökre.