Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NAPNÁL IS VILÁGOSABB

A Drezdai Filharmonikus Zenekar koncertje / MűPa
2011. ápr. 25.
Április 14-én mutatkozott be a Művészetek Palotájában a Drezdai Filharmonikus Zenekar a világjáró amerikai karmester, John Axelrod vezényletével. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

John Axelrod
John Axelrod

Műsorukon német romantikus művek szerepeltek (Liszt Ferencet most az egyszerűség kedvéért a német romantikához sorolva): Liszt Hamlet című szimfonikus költeménye, Brahms Kettősversenye és Schumann I. szimfóniája. A versenymű két szólistája Vivane Hagner (hegedű) és Danjulo Ishizaka (gordonka) volt, két rokonszenves, részben német, részben kelet-ázsiai származású, fiatal művész. Azt hiszem, a zenekar, a karmester és a szólisták teljesítményét egyaránt dicséri, hogy ennek a koncertnek eltéveszthetetlen és határozott karaktere volt: a fiatalos játékosság és lendület határozta meg. Bizonyos, hogy ebben az összbenyomásban jelentős szerepe volt a hangszeres szólistáknak – ám ők végeredményben csak egyetlen darabban (és egy ráadásban) szerepeltek, s így csakis a többiekkel együtt alakíthatták ki a koncert egységes képét.

Maga a műsor egyébként nem ebbe az irányba nyitott: Liszt Hamletje éppenséggel súlyos és komor alaphangú kompozíció, még ha egy fiatal ember vívódásairól szól is. Egyetérthetünk az ismertetőfüzet állításával, mely szerint ez Liszt legkifinomultabb szimfonikus költeménye; föltétlenül erőteljesebbnek és személyesebbnek tarthatjuk, mint a jóval „fülbemászóbb” Les Préludes-öt. A karakterek széles skáláját bejáró darab végén a komorság kilátástalan depresszióvá fajul, majd a zene egyszerűen a semmibe hull; berliozi mélységekig jut itt Liszt, s a zenekar John Axelrod vezényletével festői módon és szuggesztíven, egyszersmind minden elnagyoltságot nélkülöző precizitással tolmácsolta a figyelemreméltó művet. Megismerkedtünk ugyanakkor a karmester vezénylési stílusának csiszolt eleganciájával is, amelyet eleinte hajlamos voltam bizonyos fokig pozőrködésnek tekinteni, míg a koncert hátralevő része meg nem győzött: szó sincs itt ürességről.

A Kettősversenyben a partitúra már az első nagy zenekari tutti előtt lehetőséget kínál a szólistáknak arra, hogy ízelítőt adjanak zenei egyéniségükből. Hagner és Ishizaka alaposan élt is ezzel a lehetőséggel, és már az első ütemekben megmutatták, mire számíthatunk tőlük: a lehető legtisztább eszközökre, a részletek fölényes kidolgozottságára és kettejük kivételesen kidolgozott párbeszédére és összjátékára. Nagyon hasonló benyomásunk alakult ki azután a zenekarról is: a Liszt-műhöz képest egészen új hangzással álltak elő, a kései Brahms sűrű, szövevényes, ősziesen sötét hangzásának sztereotípiájára rácáfolva, egy kevésbé tömbszerű, levegősebb, vonalasabb hangzást alakítottak ki, amely remekül harmonizált mind a szólisták imént jellemzett karakterével, mind pedig a darab brahmsi viszonylatban egydülálló bájával. Az a karcsúság, ami az egész interpretációt jellemezte, a szólisták közül elsősorban a hegedűs, Viviane Hagner játékát jellemezte; hegedűhangja kristálytiszta, rajzos, és bár az ideálisnál talán vékonyabb volt, ezen belül azonban játéka a végtelenségig sokszínű és alkalmazkodó. Danjulo Ishikaza csellóhangja ugyancsak könnyű, világos, de igen szép, napsugaras hang, amely a nagy kantilénákban képes felizzani. A második tétel oktávpárhuzamaiban ki is derült, hogy a két szólista között hangerő tekintetében nincs teljes egyensúly: a hegedű tulajdonképpen hozzáadott színnek hatott a gordonkahang „hátán”. Ám ez a kétségtelen tökéletlenség nem vont le sokat játékuk élményszerű jellegéből. Mindenesetre azt már az első tétel elárulta, hogy ez az előadás elsősorban a darab játékos és derűs, illetve boldog-lírai arcát helyezi előtérbe, és kevésbé a szenvedélyeset. Így hatott azután külön ajándéknak, amikor a zárótétel végére a daktilus-téma végül mégiscsak valódi szenvedéllyel telítődött, és a mű kicsengésének pillanatában semmilyen hiányézet nem maradt bennünk.

A két szólista ráadásként Ravel nagyszerű hegedűgordonkaszonátájának Très vif tételét játszotta el egészen magasrendű koncentrációval, virtuozitással és összehangoltsággal.

Viviane Hagner
Viviane Hagner

A Tavaszi szimfónia energikus lendülettel és remek, homogén, telített pasztellszínekkel indult. Mint az egész darabban, sőt az egész koncerten, meghatározó szerept játszott az elementáris, „izmos” ritmika, amelyet Axelrod egyik személyiségjegyeként azonosíthattunk. A nyitótétel feltartóztathatatlan pályán jutott el a zárás impozáns tetőpontjáig; a Larghettót hasonlóképpen remek vonalvezetés, olvadékony hang és szenvedélyes lüktetés jellemezte. Figyelemreméltónak bizonyult a Scherzóban, hogy a kicsattanó lendület egy pillanatra sem veszélyeztette a megformálás gondosan kialakított arányait, differenciáltságát ls csiszoltságát. A zárótétel pedig nem is lehetett volna líraibb és természetközelibb, ifjontibb és felszabadultabb, egyszóval schumannibb, mint ahogyan a drezdai zenekar és John Axelrod tolmácsolásában megszólalt. Végezetül pedig a ráadás, Brahms 5. magyar tánca aratott megérdemelt és kirobbanó sikert – nem utolsó sorban a dirigens remekül kivitelezett záró gyakorlata, a „kifordulós Norrington” révén.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek