In Between Ways (Utak között), 2011, olaj, vászon, 120×120 cm

A Várfok Galéria amolyan stáció-kiállítást rendezett Csiszér Zsuzsi festményeiből, fotóiból és objektjeiből, a Fővárosi Képtár pedig hajlandó volt teljes sötétségbe borítani a kiscelli kastély ódonszép templomát azért, hogy a művész installációja megfelelően érvényesüljön. 

Csiszér Zsuzsi festészete a roncsolt realizmus nyomvonalát követi, amin azt értem, hogy a fotórealizmusból kiindulva egyfajta megtartva-megtagadva eljárással alkotja a képeit (l. a képzőművész honlapját itt – a szerk.). Ebben a szellemben dolgozott már két éve is, amikor a Fátyol, függöny, fólia című kiállításán bemutatott egy olyan sorozatot, amelyen a modellált nőalakokat a tárlat címében jelölt valamely, áttetsző réteggel borította, megkérdőjelezve és vitatva a hagyományos női szerepek közmegegyezéses princípiumát. Ez tehát más, mint a fotónatúra, amelyben a látvány csak önmagáért lobbizik: ebben a formában a személyes alkotói állásfoglalás is benne van.

Mostani, a megújult, tágas és variábilisan használható Várfok Galériában rendezett Napló című kiállításán is a fotográfiai alapé a főszerep, de megint csak nem annak érintetlenségében, hanem – a festményeken például – eltépdesett, miszlikbe aprított kupacaival.

 

Mivel a nagyméretű, másfél-két méter közötti festmények a tépett, ragasztott montázs tökéletes illúzióját keltik, az eredményt montázsrealizmusnak is nevezhetnénk, ha nem lenne zavart keltően ambivalens az egyébként tényszerű szóösszetétel. A festmények hatása mindenesetre olyan, mint amikor széttépkedjük a kényelmetlenné vált emlékképeket, de a halomból még visszapislákolnak a múlt töredékei. Amelyek a sorozat bősége felől nézve zavarba ejtően hasonlók, s fel is merül a kérdés, hogy vajon az ötlet nem kerekedett-e gondolat fölé? 

Csiszér Zsuzsi objektje a Kiscelli Múzeumban (A kép forrása: csiszerzsuzsi.hu)

De vannak a kiállításban igazi fotók is, melyek egyike a művész falragasz méretű, beszédes önportréja, s rajta festékbe mártott, piros-fehér-zöld sávos kezeit emeli az arca elé. Ez a tárlat nyitódarabja, a galériatér utolsó szakaszában azonban egészen más típusú fotográfiák láthatók kétféle tematikában, nézetem szerint a tárlat legerősebb részét alkotva. 

Az egyik tematikus csoport színes fonállal meghímzett régi családi képeket sorol, a másik Urban Curtain és Budapest Curtain gyűjtőcímmel montázsolt és belefestett (majd újra lefotózott) város-, utca- és buszgarázs-kompozíciókat. Ezek a sorozatok zárják tehát a kiállítást, a tárgyak, vagyis a kollázsolt vágódeszkák pedig (az önarckép társaságában) elindítják.

Ha befért volna, talán itt lenne az a félig földbe fúródó vagon is, amelyiket – minden bizonnyal helyigénye miatt – a kiscelli templomtérben állítottak, pontosabban, döntöttek fel. Ezen a helyszínen az előtérben, az installáció bevezetéseképp pörgő lapú indulási táblák sokasága vetítődik ki a falra, melyekről az alkotó koncepciója olvasható össze: Kín és kétség, Kutatom, Igaz történetekkel, Korszerű álom stb.

Nagyon hatásos és látványos a vonat projekt, de a vele kapcsolatos képzetek nem csak a szándék szerinti örök utazó, a kereső, a vándor, az átszállás és a pakliban benne rejlő elbukás nem túl újszerű paraboláira asszociálnak, hanem a nagyon is valóságos, a kelleténél gyakrabban bekövetkező hétköznapi katasztrófákra, melyek vízióját nem biztos, hogy fenntartások nélkül látjuk viszont elvont ötletre való kikölcsönzés formájában. 

My face… your face is…, 2011, olaj, vászon, 100x100cm (A képek forrása: PORT.hu)

De vissza a Várfok Galériába: a kiállítás címe, a Napló, pajzsként igazolja és fedi le a nyíltan vállalt önreflexiót, ráadásul maga A napló konkrétan megjelenik a kiállítás földrajzi fókuszában, csakhogy (megint) látványos túlméretezettségben, s korántsem a spontán személyesség hitelével, hanem egy túlzottan pedáns kirakat formájában.

Ami az objekteket illeti: a galéria adottságait adekvátan kihasználó rendezésnek mintha elfogyott volna a muníciója ezek installálásakor, s ilyenkor derül ki, hogy az elhelyezés mennyire nem azonos a megjelenítéssel. Ugyanis az asztalon mintegy életszerűen heverő, újságkivágásokkal kollázsolt – tehát az eredeti funkciójukat elhagyó – vágódeszkák meglehetős identitászavarral küszködnek ebben a helyzetben, a tárgy illetve műtárgy határát képező senki földjén.

Ami az összképet illeti, az alapgondolat, vagyis az ön-, illetve a női identitás, továbbá a személyes viszonyok elemzése érthető és kitapintható, ám úgy tűnik, mintha az impulzusok önálló életet élnének. S nem csak azért, mert túl sokféle dolog került egy kiállítási térbe a Várfok Galériában. Talán az összefésülés (vagy az érlelés) hiánya okozza azt az egyensúlyvesztést, ami a kicsi és a nagy, vagyis a személyes és a nagyszabású, a magán- és közügyek széttartásában mutatkozik.