Russell Maliphant: AfterLight / Trafó
2011.04.18.

Maliphanté napjaink táncművészetének egyik olyan, tündökletesen rabul ejtő, okos és kiszámított pályája, melynek fontos állomásait itthon is jól ismerhetjük. HALÁSZ TAMÁS ÍRÁSA.

Mint minden, szintézisben, térben-időben gondolkodó nagyság, ő maga is szükségét érzi a (mitikus) múltra való reflektálásnak. Mielőtt azonban rátérnénk az alapzatát tekintve Vaclav Nizsinszkij mítoszára-munkásságára reflektáló három tételes estjére, helyezzük el Russell Maliphant személyét. Honnan is ismerhetjük őt? 

Különleges dolog, hogy a ma is (természetesen már sokadjára megújultan) működő, nagyszerű angol tánclegenda, a Lloyd Newson vezette DV8 Physical Theatre aranykorának két ikonikus figurája is vendége volt a Trafónak mindössze néhány hét leforgása alatt: a közelmúltban láthattuk ugyanezen a színpadon Nigel Charnock magyar táncosokkal létrehozott Revolution!-jét (melyről kritikánk itt olvasható - a szerk.). Charnock és Maliphant egyaránt évekig dolgozott Newsonnal: pompás, közös játékuk ma is megcsodálható az 1990-ben bemutatott Dead Dreams of Monochrome Men című táncfilmben (mely az azonos című, két évvel korábbi táncműből született), minden idők egyik legfontosabb táncos mozgóképében.

Maliphant azonban igen távolról indulva landolt a fizikai színház kiforrásban lévő világában. Klasszikus képzést kapott: a londoni Royal Ballet School tehetséges növendéke a Sadler’s Wells királyi balettjének tagja lett. Itt kapcsolódott be a kortárs hangütéssel próbálkozó Dance Advance formáció munkájába, mely az együttes kísérletező fiataljaiból formálódott. Ekkoriban kereste meg Newson, hogy a fiatal táncost frissen alakult együttesébe csábítsa.  1990-ben elhagyta a DV8-et, s Laurie Booth-szal kezdett dolgozni. 1993-ban Maliphant, a táncos kétszer is Budapest vendége volt: májusban a Tánc ’93 Nemzetközi Kortárs Táncfesztivál keretében a Petőfi Csarnokban, ahol Scott Clarkkal táncolták el a Two Solo Plus című darabjukat, szeptemberben pedig Laurie Booth, a pompás hegedűs, Alexander Balanescu és a siket költő, Aaron Williamson partnereként adta elő a No Echoes in this Language című produkciót. Egy ízben járt még az 1990-es években Budapesten, már társulatvezetőként: társulata 1999-ben a MU Színházban a Természetes Vészek Kollektívával egy programban szerepelt: műsorukban a Maliphant koreografálta és előadta Shift, illetve az ő és Dana Fours alkotta, s Fours által táncolt Two volt látható.

Egy híján húsz éve készítette első, önálló koreográfiáját Russell Maliphant, saját társulatának megalapítására 1996-ban látta elérkezettnek az időt. Ekkoriban azonban már megindult nemzetközi alkotói karrierje is: műveit olyan rangos együttesek vitték színe, mint a Batsheva, a Ricochet, a Lyoni Operabalett vagy a Ballet du Lorraine. Másfél évtized elteltével a nagy utat bejárt Maliphant visszatért a Sadler’s Wells patinás falai közé. 2003-ban itt mutatta be a George Piper Dancers társulatával és napjaink balettjének egyik ikonikus alakjával, Sylvie Guillemmel Broken Fall című koreográfiáját. Ugyanebben az évben ismét Budapesten láthattuk egy alkotását: a Critical Mass című pompás kettőst (a George Piper Dancers táncosai előadásában) a Trafó UniSzex fesztiválján adták elő.

Képek az előadásból
Képek az előadásból
A társulat legutóbbi látogatásán, 2007-ben három alkotást hozott magával: egy szólót (Flux), egy kettőst (Push) és a többszereplős Transmissiont. A Push-t bemutatásakor maga Maliphant táncolta, ugyancsak Guillemmel, de Budapesten már új szereplőkkel volt látható. Egy szó, mint száz: a brit alkotó elmúlt, bő két évtizedéről szerencsésen sok személyes tapasztalatunk lehet. A Sadler’s Wellsben azóta is nagy sikerrel („társult művész” tisztségben) működő alkotó, aki 2009-ben a világhírű rendezővel, Robert Lepage-zsal és Guillemmel itt mutatta be Eonnagata című darabját (az egy éve életének önkezével véget vető divattervező-zseni, Alexander McQueen jelmezeivel), ugyanebben az évben egy újabb, kivételes projekt résztvevőjévé vált.

A Gyagilev vezette Orosz Balett megalapításának századik évfordulójára 2009-ben a Sadler’s Wells estet (In the Spirit of Diaghilev) rendezett. Ennek keretében négy felkért koreográfus az alkalomra készített darabjait mutatta be. (A munkák mottója Gyagilev egykori felhívása volt Jean Cocteau-hoz: „Lepj meg!”) Olvashatjuk: Maliphant tizenöt perces szólót (AfterLight Part I) hozott létre Nizsinszkij munkásságából merítve (e gyönyörű munka a mostani vendégjáték első tétele, Daniel Proietto virtuóz előadásában). Az alkotás két további tétellel gazdagodva önálló, egészestés művé kerekedett. (A felkértek névsora egyébiránt több mint pompás: Maliphant mellett Sidi Larbi Cherkaoui, Javier De Frutos és Budapest hamarosti vendége, Wayne McGregor szerepelt rajta.)

Maliphant kápráztató stílusjegyeit már jól ismerheti a szerencsés néző: az alkotói indulás óta meghatározó harcművészeti jegyek, az orsóként perdülő, az örökmozgás lehetetlenségét virtuózul kísértő örvénylő mozdulatok, a tai chi, a capoeira nyomai, a pompás fények (a közel két évtizede alkotótárs, Michael Hulls mesterművei), a kifinomult muzikalitás és – már amennyiben ez stílusjegy – a maximalizmus: a pompás tudású táncosok szerepeltetése. Tiszta tánc, bámulatos tálalásban. Elöljáróban megjegyzendő: a biztos kézzel szerkesztett este leghatásosabb része a három tétel közül az első, a már említett szóló volt. A következő kettő nem volt képes annak sűrűségét, roppant gazdag szövetét, elementáris hatását mutatni. 

Egy-egy emblematikus Nizsinszkij mű/szerep képével, az azokról fennmaradt fotográfiák vagy rekonstrukciók világszerte jól ismert pozícióival nyitotta a három tétel mindegyikét Maliphant. A rózsa lelke (Mihail Fokin, 1911) finom faragvány-alakja - szirmokként, kecsesen fej fölé hajló karjaival - villanhatott be a nyitó képben, majd a Jeux (Nizsinszkij, 1913) elegáns, büszke, vibráló hármasa Daniel Proietto, Silvina Cortes és Olga Cobos alakjában, végül a vackában kucorgó Petruska (Mihail Fokin, 1911) kiszolgáltatott figurája következett.

Fotó: Trafó (A képek forrása: PORT.hu)
A képek forrása: PORT.hu - Trafó
A nyitó szóló (melynek, s a másik két tételnek bámulatos látványát Hulls mellett a Jan Urbanowski-James Chorley animátor-kettős jegyezte) Erik Satie kompozíciójára egyszerűen telitalálat. A padlón, a táncos körül először egyre táguló, majd szűkülő fényfelhő olyan, mint egy opálosan derengő galaxis, amely követi az előadó színpadi mozgását. A folyamatosan terjeszkedő folt aztán interaktívnak tűnő felületté válik: mintha a táncos füstben derengő felhő-paplanon mozogna. Léptei finoman megkavarják, felzavarják a felületet. Proietto alakja érzéki, rejtelmes és drámai: a derengő fényben olykor alig lehet követni pompás mozgását. Boszorkányosan forgó testére finom fényfoszlányok vetülnek, felerősítve a hatást. Kozmikus magányra ítélt, a körökbe, örvényekbe zárt, a természettel együtt mozogni vágyó, emelkedő és elbukó zseni képében gyönyörködhetünk. Eszünkbe juthatnak a színlapon is hivatkozott Nizsinszkij-rajzok szálkás, drámai körei, a körökből képzett alakok, arcok, melyek százait ontotta magából 1918-ban St. Moritzban a már soha nem oszló, örök sötétségbe zuhanó zseni. 

Maliphant műve mindhárom tételében elegánsan és gyakorta idéz egy-egy emblematikus felvételt, mely a szerepben pózoló Nizsinszkijről fennmaradt, s nem pusztán a kezdő képekben idézi meg ezeket. Megpillantjuk a Faunt, kendővel a Nimfák váza-alakjait, a Seherezádé Arany rabszolgáját – megannyi fotó megörökítette mozdulatot, hosszan kitartott pozíciót a Ballets Russes legendás darabjaiból. 

Az archív fotók esetében kivétel nélkül műtermi, beállított darabokról beszélhetünk, hiszen a kor fotótechnikája még nem volt alkalmas az „éles”, előadás közbeni bevetésre. E pózokban sűrűsödhetett össze tehát a táncosként, mozgóképen ugyancsak soha meg nem örökített géniusz alig másfél évtizedig tartó pályája. Maliphant e felvételeket emelte be alkotásába, ám nem kísérletezett semmifajta rekonstrukcióval. (A Youtube-on található számos, néhány másodperces kísérlet, melyek alkotói archív Nizsinszkij-fotókat próbálnak „megmozdítani”: ügyes technológiával összekötögetve a mozdulatokat, animálva a mozdulatlant – munkájukat szélhámoskodásnak is tekinthetjük, hiszen nem tüntetik fel világosan a „mozgókép” kétes eredetét.)

A finom (gyakorta szépséges, szolid animációval vetített-világított) gyöngyvászon mögött zajló tánc eleganciával tüntet, de érzelmeinket (leszámítva a nyitó szólót) nem kavarja fel különösebben. Az opálos derengést előidéző felülettel Maliphant távolít, egyszersmind megemel. Nemes eszközökkel tiszteleg, reflektál, és mélyen elgondolkoztat. Alkotásának leglényege az „eredeti”, nyitó szóló, mely elemi erővel ábrázolja az alig ábrázolhatót, az egyedülit, a megismételhetetlent.
 
Cím:  AfterLight,  Koreográfia:  Russell Maliphant,  Fény:  Michael Hulls,  Zene:  Andy Cowton és Erik Satie,  Zongora:  Dustin Gledhill,  Jelmezek:  Stevie Stewart,  Animáció:  Jan Urbanowski, James Chorley,  Eredeti koncepció és design társalkotója:  Es Devlin,  Videó:  onedotzero industries ltd ,  Előadók:  Daniel Proietto, Silvina Cortes, Olga Cobos
Megítélt támogatás: 2 500 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Külföldi társulatok felléptetésére (2011)