Marin Držić: Dundo Maroje / Kolozsvári Állami Magyar Színház
2011.05.12.

A műsorfüzetben a horvát rendező kétórás előadást ígér, de a tényleges időtartam majd’ duplájára duzzadt. A rendezői elképzeléssel valami nem stimmel, ha a tervezett és a megvalósult projekt időtartama között ekkora az eltérés. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Persze, nem önmagával a terjedelemmel van baj! Jó párszor láttam a darabot például Dubrovnikban, s egyszer sem tartott tizenegynél tovább a kilenc órakor kezdődő szabadtéri előadás, ugyanakkor Vidnyánszky Attiláé szintén meghaladta a három órát (az előadásról szóló kritikánk itt olvasható - a szerk.), ám a produkciók kidolgozottsága, sodrása és életszerűsége egyáltalán nem a hosszukon múlt. Kolozsváron valami másról van szó: a produkció szigorú belső rendjének a hiányáról.

Kató Emőke
Kató Emőke
A horvát irodalom és színház atyjának tekintett pap, drámaíró, színházalapító, polihisztor Marin Držić főműve, az igen terjedelmes Dundo Maroje a commedia dell’artével rokon hangvételű, sokszereplős, sok szálon futó komédia. A tulajdonképpeni darabot – a kor divatja szerint – varázsmese keretezi, amelyből kiderül, hogy a varázsló e történettel szeretné példázni: milyen rémes az úgynevezett kullancsember, az az új típusú faj, aki minden rossznak okozója a földön, aki a pénz rabja, s a pénz megszerzése érdekében az apró ügyeskedésektől a háborúk kirobbantásáig minden praktikát felhasznál. 

A Rómában játszódó történet középpontjában a ragúzai, azaz dubrovniki Maro úrfi áll, aki ahelyett, hogy apja utasítását követve árut szerezne be Itália városaiban, Róma leghíresebb kurtizánjánál múlatja az időt s költi pénzét. A bonyodalmak abból adódnak, hogy az úrfi után kutatva, ám egymásról mit se tudva megérkezik a városba Maro apja, Dundo Maroje, elhagyott mennyasszonya, barátainak csapata, s ki tudja, ki mindenki, hogy jobb belátásra térítsék. Laura, a félig olasz, félig német származású kurtizán nemcsak imádója pénzére vetett szemet, de magára az ifjúra is, ezért is kosarazza ki másik hódolóját, a német Hugót, akihez azonban a fináléban mégis hozzámegy. Hiszen végül minden jóra fordul, mindenki rálel a párjára, az atya megbocsát elkódorgó fiának, a szerelmesek ismét egymásra találnak, s a pénz jó része is megkerül. 

Jelenetkép, középen Hatházi András
Jelenetkép, középen Hatházi András
Az Eszéken dolgozó, sok országban – nálunk a pécsi Horvát Színházban – megforduló Robert Raponja másodszor találkozik a kolozsvári színészekkel: 2008-ban Danilo Kiš Borisz Davidovics síremléke című művéből készült adaptációt vitte színre velük. A rendező először állította színpadra a Dundót, amelynek szövegkönyvét is ő húzta meg, ám ennek következetlenségein Visky András dramaturg sem sokat javított. Raponja meghagyta a hosszadalmas előjátékot, ám ennek a későbbiekben semmi következménye sincs. Maro barátainak cselekményszála ugyancsak feleslegesnek bizonyul, mint ahogy az is, hogy néhány jelenetben olaszról olaszra szinkrontolmácsolnak. Ugyanakkor Maro mennyasszonyának, Perának a jelenetei annyira lerövidültek, hogy e cselekményszál súlytalanná válik. S ezek csupán a legkirívóbb példák.

A dramaturgiai problémák miatt nehezen indul az előadás, amelynek első jelenetei a nézőtéren játszódnak, majd a közönség felköltözik a színpadra, ahol három tribün által körülfogott térben bonyolódik a cselekmény. Az egyetlen díszletelem a színpad közepén álló, forgatható torony, amely Laura lakóhelyéül szolgál, s ahogy e kurtizán a darab középponti figurája, a bonyodalmak is e torony körül zajlanak. A szereplők a tribünöket elválasztó járásokon, illetve a nézők között közlekednek, s a közönséget is bevonják a játékba.

Bogdán Zsolt
Bogdán Zsolt
A rendező megelégszik a komédia korrekt lebonyolításával, nem tárja fel a figurák tetteinek indokait és belső motivációit. Általános a zűrzavar, a jókedv, a mediterrán hangulat imitálása, s csak néha adódik lehetőség arra, hogy a vígjáték egy picit elkomoruljon, hogy igazi kapcsolatok jöjjenek létre, hogy a szerelmesek között lírai pillanatok is szülessenek. Mindez azonban nem a színészeken múlik, akik mindent megtesznek a sikerért, de a rendezői koherencia hiányában ahányan vannak, annyiféle stílusban játszanak. 

Bodolai Balázs például látványosan túlzó gesztusokkal igyekszik súlyt adni a szerelmes Marónak, míg Kató Emőke Lauraként megelégszik a kurtizán szépségének és nőiességének felmutatásával. Váta Loránd a rá jellemző precizitással dolgozza ki Hugo idiotizmusának külső megnyilvánulásait, s valamit megsejtet a figura szomorúságából is. Hatházi András végigdörmögi és -csoszogja az előadást, s derűs perceket szerez a közönségnek azzal, ahogy románul jajong, de a címszereplőnek a pénze elvesztése miatt érzett kétségbeeséséből, az ebben a darabban is felfedezhető plautusi és molière-i humorból igen keveset érzékeltet.

Molnár Levente a minden hájjal megkent, mozgékony Popivót dinamikusan, sok színnel játssza, Györgyjakab Enikő viszont a szerelmes lány, Pera szerepének lefokozása miatt csak az alak kontúrjait tudja megmutatni, s mivel a rendező a végső jelenetre teljesen magukra hagyta a színészeket, a két fiatal egymásra találása is erőtlen epizód marad. Kézdi Imola takarékos eszközökkel, biztonsági játékra törekedve alakítja a cserfes, mindenkit, de leginkább Pometet az ujja köré csavaró, szeretnivaló, ravasz Petrunjelát, Laura szolgálóját. 

A képek forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház
A képek forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház
Az előadás motorja Bogdán Zsolt Pomet szerepében. Pomet Arlecchino, Scapin és azok leszármazottainak testvére, igazi clown. Bogdán kihasználja a szerep minden lehetőségét: bölcs bohóc és fékezhetetlen energiájú vásári komédiás, ripacs és tragikus hős, az egyik pillanatban közvetlenül és elragadóan kommunikál a nézőkkel, a másikban tovább bonyolítja a cselekmény szálait. Pometje boldog, ha sikerül valamit megoldania, és elszontyolodik, amikor rosszul megy a dolga, ám azt még Bogdán sem tudja érthetővé és követhetővé tenni, hogy miért ölt egyszer csak vörös libériát, és szolgafigurája miért viselkedik úgy, mint egy végrehajtó. 

Amikor ő van a színen, az előadás tempó- és ritmusbeli ingadozását, a produkció kidolgozatlanságait is megbocsájtóbb, elnéző mosollyal fogadjuk. A közönség pedig hálás, hogy a sétatéri teátrumban önfeledten szórakozhat.
Szerző:  Marin Držić,  Cím:  Dundo Maroje,  Fordította:  Csuka Zoltán,  Díszlet és jelmez:  Carmencita Brojboiu,  Dramaturg:  Visky András,  Zene:  Massimo Brajkovic,  Rendező:  Robert Raponja,  Szereplők:  Hatházi András, Bodolai Balázs, Salat Lehel, Molnár Levente, Györgyjakab Enikő, Laczkó Vass Róbert, Varga Csilla, Kató Emőke, Kézdi Imola, Váta Loránd, Bogdán Zsolt, Szűcs Ervin, Köllő Csongor, Sinkó Ferenc, Balla Szabolcs, Viola Gábor, Farkas Loránd, Orbán Attila, Dimény Áron, Skovrán Tünde, Albert Júlia, Laczó Júlia, Vetési Nándor, Buzási András, Fogarasi Alpár, Terschánszki Éva ,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott