Persze, nem önmagával a terjedelemmel van baj! Jó párszor láttam a darabot például Dubrovnikban, s egyszer sem tartott tizenegynél tovább a kilenc órakor kezdődő szabadtéri előadás, ugyanakkor Vidnyánszky Attiláé szintén meghaladta a három órát (az előadásról szóló kritikánk itt olvasható – a szerk.), ám a produkciók kidolgozottsága, sodrása és életszerűsége egyáltalán nem a hosszukon múlt. Kolozsváron valami másról van szó: a produkció szigorú belső rendjének a hiányáról.
 Kató Emőke |
A horvát irodalom és színház atyjának tekintett pap, drámaíró, színházalapító, polihisztor Marin Držić főműve, az igen terjedelmes Dundo Maroje a commedia dell’artével rokon hangvételű, sokszereplős, sok szálon futó komédia. A tulajdonképpeni darabot – a kor divatja szerint – varázsmese keretezi, amelyből kiderül, hogy a varázsló e történettel szeretné példázni: milyen rémes az úgynevezett kullancsember, az az új típusú faj, aki minden rossznak okozója a földön, aki a pénz rabja, s a pénz megszerzése érdekében az apró ügyeskedésektől a háborúk kirobbantásáig minden praktikát felhasznál.
A Rómában játszódó történet középpontjában a ragúzai, azaz dubrovniki Maro úrfi áll, aki ahelyett, hogy apja utasítását követve árut szerezne be Itália városaiban, Róma leghíresebb kurtizánjánál múlatja az időt s költi pénzét. A bonyodalmak abból adódnak, hogy az úrfi után kutatva, ám egymásról mit se tudva megérkezik a városba Maro apja, Dundo Maroje, elhagyott mennyasszonya, barátainak csapata, s ki tudja, ki mindenki, hogy jobb belátásra térítsék. Laura, a félig olasz, félig német származású kurtizán nemcsak imádója pénzére vetett szemet, de magára az ifjúra is, ezért is kosarazza ki másik hódolóját, a német Hugót, akihez azonban a fináléban mégis hozzámegy. Hiszen végül minden jóra fordul, mindenki rálel a párjára, az atya megbocsát elkódorgó fiának, a szerelmesek ismét egymásra találnak, s a pénz jó része is megkerül.
 Jelenetkép, középen Hatházi András |
Az Eszéken dolgozó, sok országban – nálunk a pécsi Horvát Színházban – megforduló Robert Raponja másodszor találkozik a kolozsvári színészekkel: 2008-ban Danilo Kiš Borisz Davidovics síremléke című művéből készült adaptációt vitte színre velük. A rendező először állította színpadra a Dundót, amelynek szövegkönyvét is ő húzta meg, ám ennek következetlenségein Visky András dramaturg sem sokat javított. Raponja meghagyta a hosszadalmas előjátékot, ám ennek a későbbiekben semmi következménye sincs. Maro barátainak cselekményszála ugyancsak feleslegesnek bizonyul, mint ahogy az is, hogy néhány jelenetben olaszról olaszra szinkrontolmácsolnak. Ugyanakkor Maro mennyasszonyának, Perának a jelenetei annyira lerövidültek, hogy e cselekményszál súlytalanná válik. S ezek csupán a legkirívóbb példák.
A dramaturgiai problémák miatt nehezen indul az előadás, amelynek első jelenetei a nézőtéren játszódnak, majd a közönség felköltözik a színpadra, ahol három tribün által körülfogott térben bonyolódik a cselekmény. Az egyetlen díszletelem a színpad közepén álló, forgatható torony, amely Laura lakóhelyéül szolgál, s ahogy e kurtizán a darab középponti figurája, a bonyodalmak is e torony körül zajlanak. A szereplők a tribünöket elválasztó járásokon, illetve a nézők között közlekednek, s a közönséget is bevonják a játékba.
 Bogdán Zsolt |
A rendező megelégszik a komédia korrekt lebonyolításával, nem tárja fel a figurák tetteinek indokait és belső motivációit. Általános a zűrzavar, a jókedv, a mediterrán hangulat imitálása, s csak néha adódik lehetőség arra, hogy a vígjáték egy picit elkomoruljon, hogy igazi kapcsolatok jöjjenek létre, hogy a szerelmesek között lírai pillanatok is szülessenek. Mindez azonban nem a színészeken múlik, akik mindent megtesznek a sikerért, de a rendezői koherencia hiányában ahányan vannak, annyiféle stílusban játszanak.
Bodolai Balázs például látványosan túlzó gesztusokkal igyekszik súlyt adni a szerelmes Marónak, míg Kató Emőke Lauraként megelégszik a kurtizán szépségének és nőiességének felmutatásával. Váta Loránd a rá jellemző precizitással dolgozza ki Hugo idiotizmusának külső megnyilvánulásait, s valamit megsejtet a figura szomorúságából is. Hatházi András végigdörmögi és -csoszogja az előadást, s derűs perceket szerez a közönségnek azzal, ahogy románul jajong, de a címszereplőnek a pénze elvesztése miatt érzett kétségbeeséséből, az ebben a darabban is felfedezhető plautusi és molière-i humorból igen keveset érzékeltet.
Molnár Levente a minden hájjal megkent, mozgékony Popivót dinamikusan, sok színnel játssza, Györgyjakab Enikő viszont a szerelmes lány, Pera szerepének lefokozása miatt csak az alak kontúrjait tudja megmutatni, s mivel a rendező a végső jelenetre teljesen magukra hagyta a színészeket, a két fiatal egymásra találása is erőtlen epizód marad. Kézdi Imola takarékos eszközökkel, biztonsági játékra törekedve alakítja a cserfes, mindenkit, de leginkább Pometet az ujja köré csavaró, szeretnivaló, ravasz Petrunjelát, Laura szolgálóját.
 A képek forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház |
Az előadás motorja Bogdán Zsolt Pomet szerepében. Pomet Arlecchino, Scapin és azok leszármazottainak testvére, igazi clown. Bogdán kihasználja a szerep minden lehetőségét: bölcs bohóc és fékezhetetlen energiájú vásári komédiás, ripacs és tragikus hős, az egyik pillanatban közvetlenül és elragadóan kommunikál a nézőkkel, a másikban tovább bonyolítja a cselekmény szálait. Pometje boldog, ha sikerül valamit megoldania, és elszontyolodik, amikor rosszul megy a dolga, ám azt még Bogdán sem tudja érthetővé és követhetővé tenni, hogy miért ölt egyszer csak vörös libériát, és szolgafigurája miért viselkedik úgy, mint egy végrehajtó.
Amikor ő van a színen, az előadás tempó- és ritmusbeli ingadozását, a produkció kidolgozatlanságait is megbocsájtóbb, elnéző mosollyal fogadjuk. A közönség pedig hálás, hogy a sétatéri teátrumban önfeledten szórakozhat.