Az Európai Unió Ifjúsági Zenekarának koncertje / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011
2011.04.15.

Korrekt módon lejátszott, de kiemelkedőnek semmiképp sem nevezhető hangversennyel zárult idén a Budapesti Tavaszi Fesztivál. Az Európai Unió Ifjúsági Zenekarának (EUYO) darabválasztása megmagyarázhatatlanul egysíkúra sikerült ezen az estén. ASZÓDI MÁRK ÍRÁSA.

Az
Az Európai Unió Ifjúsági Zenekara

Az évtizedek óta világszerte turnézó nagyzenekart 1976-ban alapították, demonstrálandó, hogy a vén kontinens legkülönbözőbb országaiból érkező ifjú muzsikusok képesek a közös nyelv megtalálására a zenén keresztül. (Az unió bizottsága és parlamentje anyagilag is támogatja a formációt.) Jelenleg is – értelemszerűen - mind a huszonhét tagállamból vannak hangszeresek az EUYO-ban (tizennégy és huszonnégy év között lehet bekerülni), őket sok ezer jelentkező közül választják ki, s rátermettségükről éves rendszerességgel újra meg újra számot kell adniuk. Hogy érdemes bekerülni, azt a rengeteg fellépési lehetőség mellett tán az jelzi legvilágosabban, hogy a társulat zeneigazgatója a zongorista-karmester legenda, Vladimir Ashkenazy. Hangozzék bármilyen udvariatlanul, a budapesti közönségnek sajnos Claus Peter Flor vendégdirigenssel, a Maljziai Filharmonikus Zenekar zenei igazgatójával kellett beérnie. Mondom ezt azért, mert bár Flor szintén nemzetközileg jegyzett művész, mégis legalább egy polccal lejjebb értékelt (alappal), mint az idei tavaszi EUYO-koncertkörút amúgy egyharmadát dirigáló Ashkenazy. Az efféle előítéletekkel persze gyorsan leszámol az ember, ha felcsendül a mennyei muzsika. Mégis maradjunk annyiban, hogy az előítélet az est végére is megmaradt.
 
A magyar és uniós himnusz, vagyis Beethoven Örömódája után (ritka felesleges gesztuspár e helyzetben szerintem) Richard Wagner Rienzi című ötfelvonásosának nyitányával indult a program. Nem mennék el abba az irányba, hogy a Gesamtkunstwerk bűvöletében alkotó Wagner operatételei vajon mennyiben valók koncertpódiumra, s azt is épp csak megpendíteném, hogy a szerző jól dokumentált személyes világnézete tangenciálisan az uniós alapértékekkel átellenben helyezkedik el. (Természetesen nem gondolom, hogy emiatt diszkreditálni kellene Wagnert, de egy ilyen tematikus zenekar „zászlóján”, különösen ebben a mennyiségben – lásd később - bizonyosan nem mutat jól.) Azt viszont már állítom, hogy Wagner szimfonikus tételeinek kényszeres grandiozitása, s jól átlátható – szinte mechanikusan érkező – hatásvadász megoldásai számomra már a komikum határát súrolják. A bajt csak tetézte, hogy az előadásmód is kifejezetten szögletes volt, óriási kontraszt feszült a széles gesztusokkal szinte extázisban vezénylő Flor és a hallottak közt. Ezután Wotan búcsúja és a Tűzvarázs következett a Walkürből (amelynek librettója részben a germán Edda-énekek alapján íródott), még mindig Wagnertől persze. A mondottak fényében valódi bravúrnak számít, hogy a zenekar e két tételben meggyőzően játszott; az éles hangulati váltások kivitelezése pontos volt és hatásos, és olykor még a misztikum is átjött.

Claus
Claus Peter Flor. Fotó: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A program második részében előadott Tannhauser-nyitány (sosem találják ki, Wagnertől) ugyanakkor inkább volt bájolgós, mint drámai, az Istenek Alkonyából játszott két részlet (Siegfried rajnai útja, Gyászinduló) közben pedig már végképp csak az járt a fejemben, hogy mi a csudát keres ennyi Wagner egy Liszt-évben. EUYO-szkeptikus vagyok, tudom. Az első felvonás végén – és nem csupán a kontextus miatt – kifejezetten üdítően hatott Liszt méltó virtuozitással és átéléssel interpretált Les Préludes-je, vagyis az egyetlen nem-Wagner-mű a programban. Az amúgy rendkívül szimpatikus zenekaron ekkor éreztem és láttam először, hogy élvezi is, amit játszik. A hangszercsoportokon belüli – nem nagyon, csak egy kicsit zavaró - döccenős indítások ezzel együtt sajnos végigkísérték az estét, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tagok átlagéletkorát. Az esetünkben megkönnyebbülést jelentő finálé hálás dramaturgiai szerepét a Walkürök lovaglására osztották. A tétel slágeres motívumaira még a teremben ragadt jegyszedők szemébe is visszatért a csillogás, bár lehet, hogy csak a közelgő befejezés simogató szele legyintette meg őket is. A záró (szám szerint hetedik) Wagner-darab Flor szándéka szerint vélhetően afféle diadalmas és méltóságteli pont akart lenni az i-n, de számomra némiképp máshogy sült el. Az utolsó csepp volt abban a bizonyos összeurópai pohárban.  

Vö. Balázs Miklós: Áprilisi ifjak 

Szerző: Aszódi Márk
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2011. április 3.