Hamvai Kornél: Szigliget / Csiky Gergely Színház, Kaposvár
2011.04.13.

Bohózatot csak komolyan és tétre menően szabad játszani. E kettő jórészt hiányzik a sikeres kaposvári Szigligetből, s nem arra inspirál, hogy nevetve búcsúzzunk múltunk egy rémes korszakától. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Hamvai Kornél a Nemzeti Színház felkérésére kezdett bele Michael Frayn Balmoral című darabjának fordításába, de végül a mű alapján új komédia született, a Szigliget. Ahogy az eredeti, úgy az új változat is „a jól megcsinált” francia bohózatok dramaturgiai sémáját követi, s a cselekmény két, egymásra kísértetiesen hasonlító ember összetévesztéséből adódó bonyodalmakra épül. Hamvai mesterien érti ezt a dramaturgiát, de darabja több mint egy újabb pièce bien fait. A történet ugyanis 1953 telén játszódik a szigligeti alkotóházban, s azok az idők nem épp a bohózatba illő bohóságról, könnyedségről és jókedvről nevezetesek. 

Takács Géza, Sarkadi Kiss János és Hunyadkürti György
Takács Géza, Sarkadi Kiss János és Hunyadkürti György
A beutalt íróknak remekműveket kellene gyártaniuk, felajánlásra egy helyett két katarzist gyömöszölni a darabjukba, ám ehelyett horgásznak, disznótorra járkálnak, egymást hajkurásszák, s ha születik is írás, az leginkább feljelentés. Egy vígjátékhoz már az is elég lenne, hogy a feljelentések nem oda kerülnek, ahova szánják őket, de ennél több történik: az olasz kommunista párt lapjának riportere, Luigi Pippolo felsőbb utasításra Szigligetre érkezik, hogy a Sztálin-díjra felterjesztett Sass Tiborral riportot készítsen. Ám az író a fontos esemény előtt összeesik, s a holtnak tűnő férfit egy utazóládába gyömöszölik. Beindul a bohózat gépezete: az alkotóházban lévők az író kiköpött mását, a maga hasznára dolgozó, szótlan mindenest, Malacsik Istvánt öltöztetik be Sassnak, s a szélhámos-gyanús riporter vele készíti el világraszóló interjúját. A két komikus szál összefonódik, az események felgyorsulnak, eközben mindenki valaki másnak kénytelen kiadnia magát, mint aki, de a végén természetesen minden megoldódik – illetve nem oldódik meg semmi, csak arra a rejtélyre derül fény, hogy Malacsik mit lop el leleményesen a nép vagyonából. 

A darab lényege, hogy a bohózati cselekmény hátterében állandóan ott kellene éreznünk a kort, a diktatúrából következő fenyegetettséget, félelmet, mindazt, ami elveszi az emberek józan eszét, ha szembekerülnek a hatalom valamely megnyilvánulásával. Az alaphangulatot a gyanakvás határozza meg, senki nem bízik a másikban. A funkcióira alkalmatlan Darányi Pál, gondnok piti despotaként terrorizálja az írókat, az utolsó percekig várnak egy ÁVH-s tisztet, s ott van a levegőben a fenyegetés: komolyabb következményei lesznek a feljelentések szándékos összekeverésének. Hamvai azonban a darab e második szintjét csupán jelzi, s főleg a befejezéskor elkönnyíti. Az ávós főhadnagynő szerelmes fruskaként jelenik meg, a feljelentések összetévesztéséből csak egy féltékenységi jelenet születik, a riporter a kavarodások egyik okozójával, Lukics Mária írónővel különösebb következmények nélkül távozik. Mindezek ellenére a darabban benne van az abszurdba forduló bohózat árnyalt és tétre menő megvalósításának a lehetősége.

Jelenetkép
Jelenetkép
Hamvainak azonban nincs túl nagy szerencséje a színházakkal. A Szigliget megírása után trilógiát tervezett, hogy az ötvenes éveket, mint történelmi múltunk egyik meghatározó korszakát a bohózatba oltott abszurddal több oldalról megközelítve próbálja feldolgozni. Elkészült a második mű is, a Sztálinváros, amelyet a József Attila Színház vitt színre (2009), míg az elsőt a 2007-es Nemzeti színházi ősbemutató után idén Kaposváron tűzték műsorra. Ám egyik előadás sem bontotta ki igazán a darab kettős lényegét. Léner Péter a Sztálinvárosban megjelenített helyzetek összetettebb ábrázolására kísérletet sem tett. Babarczy László Nemzeti-beli Szigliget-rendezése megközelítette az írói szándékot, s nála érződött leginkább, hogy a figurákat komolyan veszi, a tetteknek tétjük van.                      

Közhely, hogy bohózatot csak az alakok és helyzetek komolyan vételével szabad játszani. A szerepcseréből csupán üres komédiázás lesz, ha nem derül ki, hogy a lenézett, semmibe vett kisemberben, Malacsikban mi játszódik le akkor, amikor a nagynevű író figuráját kénytelen eljátszani. A helyzetkomikumból következő kacagást egy pillanatra sem felhőzi be a felismerés borzongása, ha nem követhető az a folyamat, miközben a semmit nem értő férfi rájön a szereplés ízére, minek következtében a blőd kérdésekre egyre magabiztosabban s ugyanolyan értelmetlenül válaszolgat, mintha a nagy Sass tenné, a végén pedig annyira beleéli magát a szerepébe, hogy alig akar kilépni belőle. S ha a gondnok viselkedése mögött nem érződik a kiskirállyá váló figura félelme, bizonytalansága, illetve ennek kompenzálása, hasonlóan kétes eredmény jön létre.

Sarkadi Kiss János, Kocsis Pál és Kőrösi András (A képek forrása: PORT.hu)
Sarkadi Kiss János, Kocsis Pál és Kőrösi András (A képek forrása: PORT.hu)
Hallatlanul sikeres, de a fenti problémákat megkerülő előadás született Kaposváron. Eredetileg Babarczy Lászlónak kellett volna a Nemzeti előadásának újrarendezését elvégeznie, de az ő színháztól való távozása miatt Balikó Tamás vállalkozott a színre állításra. A produkció tere, látványvilága erősen hasonló a Nemzetiben még mindig repertoáron lévő előadáséhoz (a tervezők megegyeznek mindkét helyen). A kaposvári produkcióban jól működik a bohózati mechanizmus, de hiányzik belőle a mélyebb megközelítés. Egy Rákosi-portré, a falakon olvasható jelszavak, a szünetben is harsogó mozgalmi dalok jelzik a korszakot, de nem helyettesítik a kor szellemiségének és lényegének megidézését. Ehhez a helyzetek komplex kidolgozása kellene, de ez zömében elmarad. 

A legproblematikusabb Sarkadi Kiss János kettős alakítása, hiszen a színész e figurákat csupán külsődleges, karikaturisztikus eszközökkel ábrázolja, és adós marad a már említett összetettséggel. Ugyanez érvényes Szula László Darányi-alakítására is. Takács Géza eljelentékteleníti a besúgónak és írónak egyként tehetségtelen Tarló Jánost. Nehéz helyzetbe kerül Tóth Géza mint Furák, a kritikus és Lukics Mária felszarvazott férje, mivel a Sarkadi Kiss által játszott Sass-sal közös jelenetük a tétnélküliség miatt komolytalanná válik.
 
Rácz Panni (Szabó Vera, főhadnagy) és Kőrösi András (Rendőr) viszont komolyan veszi nyúlfarknyi jeleneteit is, így ők – a lehetőségek határán belül – erőteljes figurát mutatnak fel. Csapó Virág nem dívát játszik, hanem kissé elfáradt, az írói jelentéktelenségét pótcselekvésekkel, „szerelmi csatározásokkal” kompenzáló nőt. Kocsis Pál magabiztos, fölényes svihákot formál az olasz újságíróból. Természetes létezése az általánosan tapasztalható poénra játszás kiváló ellenpontja. Hunyadkürti György alakítása a legfigyelemreméltóbb: a régi vágású, sikereit még a háború előtt arató Boncz Kálmánt játssza, aki titokban elolvassa, majd összekeveri a feljelentéseket. Egyszerre kívülálló és intrikus. Ő, az örök túlélő flegmán nézi és kommentálja az eseményeket, de, ha lehet, inkább kimarad a disznóságokból. A szerepet Pesten Garas Dezső játszotta; Hunyadkürti más eszközökkel, de Garaséhoz hasonló erővel és árnyaltsággal teszi jelentőssé az alakot.  
Szerző:  Hamvai Kornél,  Cím:  Szigliget,  Rendező:  Balikó Tamás,  Díszlet:  Bátonyi György,  Jelmez:  Cselényi Nóra,  Szereplők:  Sarkadi Kiss János, Szula László, Hunyadkürti György, Csapó Virág, Takács Géza, Kocsis Pál, Lecső Péter/ Tóth Géza, Rácz Panni, Kőrösi András ,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott