Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LELKES AMATŐRÖKBŐL LELKES PROFIK

A színház boldogtalan szerelmesei. Thália Társaság (1904-1908) / Bajor Gizi Színészmúzeum, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011
2011. ápr. 12.
Az első magyar avantgárd színházi mozgalom a mai napig nem ment feledésbe, ami érdemei mellett feldolgozottságának és bőséges dokumentáltságának is köszönhető. E dokumentumokból válogatott a társaság történetét prezentáló kiállítás. BOGDANOV EDIT ÍRÁSA.
Már megint a századforduló! És már megint Lukács György! Hogy van az, hogy a szellemi élet minden szegmense akkor indult be Magyarországon? És hogy van az, hogy ebbe a pasasba mindenütt belebotlik az ember, ahol valami fontos történt? Feltehetően – az elképesztő műveltsége mellett – az eltökélt alkotni és létrehozni akarásból, az átütő valamivé, naggyá, jelentőssé válni akarásból táplálkozott megtörhetetlen lendülete és kezdeményezőkészsége. És itt, a Thália Társaság genezisénél ragadható meg az a momentum, amikor a még irányát meg nem talált zseni – egyelőre „csak zseni”. Vagyis: már el van döntve, lehet róla tudni. Ő is tudja, mások is. Csak még azt nem tudja, miben. A társaság felbomlásának idejére azonban ez is eldől. De ne fussunk ennyire előre. 
Forgács Rózsi az Éjjeli menedékhely című előadásban (1907)
Forgács Rózsi az Éjjeli menedékhely című előadásban, 1907
Kezdjük ott, hogy három rendkívül ifjú titán (1903 nyarán tizenkilenc-húsz évesek), Benedek Marcell, Lukács György és Bánóczi László – gyerekkori barátok, iskolatársak – baráti beszélgetések során elhatározza, hogy létrehoz egy színházi társaságot, melynek célja, hogy leszámoljon a kort uraló avítt, deklamáló színjátszással, a poros és igénytelen, operettek és francia vígjátékok uralta repertoárral. Ezt a modern művészet meghonosítása, a polgári dráma és az ahhoz illő modern stílű színjátszás bevezetése révén kívánják elérni. (A modern stílussal kapcsolatban álláspontjuk nem teljesen kiforrott: némileg ingadoznak a naturalizmus, realizmus és szimbolizmus irányzatai, illetve ezek bizonyos elegye között, de teljes az egyetértés a színjátszás általánosan rossz beidegződése, a deklamálás megszüntetése, a természetes hanghordozás és viselkedés érvényre juttatása, azaz a „valóság látszatá”-nak felkeltése mellett.) A terv gyönyörű, szívdobogtató, és minden realitást nélkülöz, hiszen milyen eszközei lehetnek három diáknak, hogy életre hívjanak egy országos jelentőségű társaságot, és azt még működtessék is? Irracionális vállalkozásukhoz mégis rögtön sikerült megnyerniük Hevesi Sándort, akinek közülük egyedül volt köze a gyakorlatban is a színházhoz, amennyiben a Nemzeti Színház fiatal rendezője volt. Hevesi hamar átlátta, hogy az ifjaknak igazuk van. Hogy a századelő magyar színházi színvonala bántóan elmaradott a nyugat-európaival összevetésben, s bármennyire is idealisztikusnak tűnt a terv, túl vonzó volt ahhoz, hogy valaki, aki pályája elején áll, és szintén buzog benne a tenni akarás, ráadásul vérbeli színházi ember, nemet mondjon rá. Vagyis összefogtak. 
Olyan darabokat szándékoztak színpadra állítani, amelyeket itthon addig nem, vagy csak elvétve játszottak: többek között Wedekind, Hauptmann, Ibsen, Gorkij, Stirndberg, Courteline drámáit. Olyan emberekkel akartak együtt dolgozni – a rossz beidegződések elkerülése végett –, akik eddig még nem játszottak színpadon: amatőr műkedvelőkkel vagy frissen végzett színiakadémistákkal. És olyan társulati formában, amely ezt megelőzően Magyarországon teljesen ismeretlen, Franciaországban és Németországban azonban már ismert volt: Antoine Théâter Libre-je és Brahm Freie Bühnéje, a két modern és „szabad” színpad volt ebből a szempontból (is) a minta.
Törzs Jenő az Éjjeli menedékhely című előadásban (1907)
Törzs Jenő az Éjjeli menedékhely című előadásban, 1907
S terveik mind valóra váltak. Ezektől a szerzőktől játszottak darabokat, a fiatal, tehetséges és állástalan színészek csak úgy özönlöttek a meghallgatásokra, és a társaságot is sikerült hivatalosan bejegyeztetni. Az elsősorban a próba- és előadóhely hiánya miatt döcögős indulást követően eljött a pillanat, amikor a fiákerek sorban álltak a Foliès Caprice (ma Vidám Színpad) mulató előtt, hogy utasaik Ibsen Solness építőmesterét nézhessék.
A fokozatosan kibontakozó siker garanciáját egyszerre több dolog jelentette. Mindenekelőtt az, hogy ezek a „gyerekek” sokkal többet olvastak (mindenféle nyelven) és tudtak a kortárs drámáról és színjátszásról, mint a korabeli színházi szakma Magyarországon együttvéve – tisztelet az egy-két kivételnek, például Ditrói Mórnak. Európai szintű tájékozottságuk meglehetős biztonságot adott nekik a darabok kiválasztásában; ennek fő felelőse Lukács volt. Másrészt jó volt az időzítés. Az akkoriban a fővárosban meginduló szellemi pezsgés, az új lapok: Huszadik Század, Hét, Szerda, Figyelő – melyekből egy-egy példányt kiállítva is láthatunk -, az új szellemi és művészi műhelyek (Társadalomtudományi Társaság, Galilei kör; nagybányai művésztelep) alakulása szinte követelte, hogy az irodalom, a tudomány, a képzőművészet mellett a színházban is történjen valami. Végül: minden komoly anyagi nehézségük ellenére mégsem voltak teljesen pénztelenek; legalább annyira nem, hogy neki tudtak kezdeni vállalkozásuknak. Ebben döntő szerepet Lukács György papája, Lukács József játszott mint mecénás.  
A társaság teljes történetét nem akarom végigmesélni; ezt elmondja a kiállítás, mint ahogy vállalása is ez, aminek korrekt módon, lineáris történetbe rendezve, meg is felel. Előbb az előzményekről, a kontextusról ad tájékoztatót, a korszak elismert nagy színészeinek fotóival és személyes tárgyaival élénkítve a képet. (Egy vitrinben látható pl. Jászai Mari meggyvörös selyemcipője, amely meglepően nagynak tűnik.) Ezután kitekintést nyújt az európai helyzetre, felsorolva és fotókat mutatva be a prominens drámaírókról és művészekről.
Ezt a bevezetésnek tekinthető részt követi a fő téma, a Thália Társaság megalakulása, majd működése, végül feloszlása történetének ismertetése és a megőrzött dokumentumok, archív anyagok közszemlére tétele: az első (és aztán a többi) előadás plakátjától kezdve, a társaság alapszabályán át, a társulat egyik színésznőjével, Forgács Rózsival kötött szerződésen keresztül, a tagok fényképeiig; sőt Hevesi Sándorról Márffy Ödön által készített festményt is láthatunk. 
Sándor József A remény című előadásban (1906)
Sándor József A remény című előadásban, 1906 (A képek forrása: Bajor Gizi Színészmúzeum)
Számos idézet mutatja be a lelkesedést, amelyet kortársak – írók – éreztek a Thália Társaság teljesítménye fölött, így pl. Juhász Gyulától vagy Kosztolányi Dezsőtől származók. A Thália ugyanis minden infrastrukturális és anyagi nehézsége ellenére, műkedvelőből végül is profi művészszínházzá nőtte ki magát. Mi sem mutatja ezt jobban, mint felbomlásának fő oka: hogy színészeit az állandó épülettel rendelkező színházak elszipkázták, az addigra kiváló rendezővé érett Hevesit pedig a Nemzeti állította döntési helyzet elé: vagy ők, vagy a Thália. (Tekintettel arra, hogy az 1907-es évadban éppen semmi kilátása nem volt a Tháliának arra, hogy előadóhelyet találjon, Hevesi kényszerhelyzetbe került.) Nagy nehezen megtalált, később világhíressé váló szerzőjüket, Lengyel Menyhértet szintén a Nemzeti Színház kezdte foglalkoztatni.
És még egy momentum, amelyről mindenképpen be kell számolni – ahogy ezt a kiállítás is megteszi –, mivel a társulat célkitűzésének leglényegéhez tartozik: a munkáselőadások! A Thália egyezséget kötött különböző szakszervezetekkel, hogy bizonyos előadásait kizárólag munkásoknak tartja. (A munkáselőadások plakátjai is láthatók a tárlaton.) A Thália mozgalmában elsősorban erről van szó, a misszióról: elhozni a (modern) kultúrát, felvilágosítani. Ha ehhez még azt is hozzátesszük – ami végül nem valósult meg, de eredetileg tervben volt –, hogy a társaság nem csupán színi-, de tudományos ismeretterjesztő előadásokat is rendez a költészetről, drámáról, irodalomról, teljesen egyértelművé válik ez a törekvés.
Hogy a nagy vonalak mellett most már az apróságokra is irányítsuk figyelmünket: a kiállításon nagy hangsúlyt kap, hogy Bálint Lajos (a társulat titkára) Bánóczit a „színház boldogtalan szerelmesé”-nek nevezte. Ezt az egyik tájékoztató szövegben is olvashatjuk, és a kiállítás is – kitágítva, az egész társulatra értve – innen kölcsönözte a címét. Ezek után majd kifúrja oldalunkat, hogy miért nevezte így Bálint Bánóczit; ezt azonban nem tudjuk meg. A tájékoztató szöveg azt sejteti, hogy a társulat boldogtalan vége tette boldogtalanná az elnököt (Bánóczi a társulat elnöke volt), ahogy az egész társaságot is. Ez persze igaz. Bálint Lajos Bánócziról szóló írásában azonban azt meséli el, hogy Bánóczi azért volt boldogtalan, mert – már a Thália után – nem teljesülhetett be álma, hogy alkotó művész, hivatásos rendező, dramaturg lehessen. Többször került közel a célhoz, de az utolsó pillanatban valahogy mindig meghiúsult, ami örök melankóliával, a beteljesületlenség érzésével töltötte el.
És most térjünk vissza Lukácshoz. A kiállításon egy vitrinben megtekinthető Drámakönyve, amely az előszava szerint – egy része kiemelve olvasható – a Thália Társaság négy évének tapasztalataiból leszűrve született. Lukács hangsúlyozza, hogy a gyakorlatból indulva jutott el az elmélet megfogalmazásához. Ez érdekes, és teljesen igaz, de egy réteggel lejjebb ásva felszínre bukkanhatott volna, hogy Lukács csalódások sorát élte át a részben saját maga által életre hívott Tháliában, míg rájött, hogy mihez van igazán tehetsége. Az már hamar kiderült számára, hogy nem lesz színész. Az kicsit később, hogy nem tud írni, műfordítónak sem igazán jó, tehát nem lesz író. Végül, hogy a rendezéshez sincs tehetsége, tehát rendező sem lesz. Ezen az úton, és Bánóczi segítségével, aki felhívta figyelmét a Kisfaludy Társaság pályázati felhívására egy drámaelméleti könyv megalkotására, jutott el – saját magához. Ami igazán fontos hozadéka ennek a történetnek. 
Talán csak az ilyen és ehhez hasonló, mélyebb összefüggések megvilágítása, a finomhangolás, a bennfentes, csak színháztörténészek számára ismert csemegék hiányoznak a Thália Társaság történetének összefoglalását nyújtó tárlatból. 
A kiállítás 2011. május 12-ig tekinthető meg.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek