Álromantikus életkép ez, benne nem kevés feszültséggel, de az embernek óhatatlanul a Macskafogó csinos masnival átmenetileg megszelídített és kezessé tett, de amúgy hatalomvágyó és alattomos macskái jutnak az eszébe. Aztán a Bánky Gábor által alakított X nevű karakter kiad néhány rendezői instrukciót, felírja a nem tapsoló nézőket, végül belép a darabba ő is. Már-már attól tartunk, hogy egy hagyományosan didaktikus, erőltetetten aktualizált, elidegenítő eszközökkel dolgozó előadást fogunk látni, de a nehézkes kezdés után szerencsére beindul a játék.

Albert Camus abszurd, sokak szerint egzisztencialista filozófiai alapvetéseken nyugvó darabja a zsarnokság kórképe. Az eszelős római császár figuráján keresztül a korlátlanul tomboló őrület működését, és annak társadalmi vetületeit, közösségre tett hatását figyelhetjük meg. Ám ebben az egyközpontú világban senki sem ártatlan vagy különb a többieknél. Ahogy Scipio (Rusznák András) és Chaerea (Széll Horváth Lajos) is megfogalmazza, a zsarnok mindannyiunkban tagadhatatlanul ott van, csak ez az egyiket részvétre és megértésre, a másikat pedig ellenállásra, összeesküvésre és merényletre készteti. Míg Scipio, a vele szemben elkövetett vétségek ellenére többször is szeretetéről biztosítja Caligulát és szolidaritásra biztatja a többieket, addig Chaerea megveti, és végül többedmagával meggyilkolja a császárt. 

Az előadás jól érzékelteti, hogy a zsarnok és az őt körülvevő közeg nem szétválasztható. Az élénkzöld, de „hamis” gyep és a sok villódzó neon (Lisztopád Krisztina díszlete) kitűnő háttér az idillinek tűnő csevegésekhez és a hangulatjavító céllal megszervezett össznépi aerobikhoz, a szerkezet azonban egyértelműen inog, a rendszer rohad belülről, és a színpad közepén elhelyezett süllyesztő időnként elnyeli a nemkívánatos személyeket. De mintha valójában mi sem történne, vér nem folyik, a gyilkosságokat stilizáltan, kíméletesen és meglehetősen sterilen láttatják velünk Cserhalmi Sára (végzős filmrendező szakos) Pécs különböző helyszínein leforgatott kisfilmjei. Mintha mindennek nem lenne semmi különösebb jelentősége, ahogy abban sincs semmi ellenerő, ahogy a többi szereplő viszonyul Caligulához. Sem a félelem, sem a megvetés nem igazi, hiszen, bár egymás között sunyi módon sustorognak és, valahányszor a császárról beszélnek, felmutatott középső ujjal gesztikulálnak indulatosan, a cselekvésig sokáig nem jutnak el.  

A változó nézőpontokat, de a különböző helyzetek feszültségét is kiemelik a színpadon elhelyezett kamerák, amik esetenként közeliben, szemtől szemben mutatják az éppen beszélő szereplők arcát. Furcsa módon ezek a pillanatok sokkal hitelesebbnek, személyesebbnek tűnnek, mint a szemtől szemben eljátszottak. De a plafonról lógó LCD-tévéken nézhetjük végig azt is, ahogy Caligula, egészségnevelési céllal futóedzést rendez az ő népének, miközben ő maga egy szántóföldön száguldozik a traktorjával. Az előadásban a hatalom mechanizmusai, a zsarnok játékának minden egyes mozzanata egyértelmű, felfedett, színpadias. Szőcs Artur rendezésében nincsenek színfalak mögött zajló események, az ügyelő és a súgó is beépített szereplő, a nagy játszma része. Míg az előbbi teljes természetességgel (de mégis civilen) közlekedik a színpadon, hogy néha átállítsa a kamerákat, illetve hangosbeszélőbe mondja a karakterek által fontosnak vélt gondolatokat, az utóbbi a műfüvön, Helicon (Pilinczes József) mellett heverészve lapozgatja a szövegkönyvet, és fennhangon súg, ha szükség van rá. A zsarnokság végletekig fokozásának legabszurdabb jellemzője, hogy itt mindenki – néző és szereplő egyaránt – tud mindenről. Mintha Caligula tettei és az egyébként időben tudomására jutó ellene szövődő puccs is egyaránt csak show lenne.

Az előadás motorja kétségtelenül a Zayzon Zsolt által megformált Caligula, aki, drámatörténetbeli zsarnoktársaihoz hasonlóan egyszerre tud rémisztő és mulatságos, gyűlöletre méltó és szánni való is lenni. Zayzon színészete kétségtelenül sokszínű és változatos, remekül működik udvari bolondként és császárként egyaránt. Hangulatváltásai a figurát energikussá és ezerarcúvá teszik, aki olykor esendő és álmodozó, máskor kegyetlen, gátlástalan és kárörvendő. Szeszélyes és hisztérikus, mint valami rocksztár. Cselekedeteit és döntéseit olykor határozott ambíciónak, máskor a sors által rámért kényszernek látjuk.

Akárcsak Camus darabja, Szőcs rendezése is azt érzékelteti, hogy Caligula számára a vérengzés és a lelki terror magasabb, filozofikus eszmét szolgál, a cél a szabadság megteremtése mindenáron, tekintet nélkül az eszközökre és a következményekre. Ezt a célt, a személyes lehetőségek kitágításának maximalizálását pedig a Hold megszerzése jelképezi, ami egyrészt teljesen triviális és abszurd, másrészt teljesen hétköznapi. A hatalmat és/vagy annak a szabadságát jelképező Hold egy fehér focilabda képében (ami kézről kézre jár) végig fontos eszköze az előadásnak. 

Caligula számára adott – vagy, hogy stílszerűek legyünk, feldobott labda – tehát a szabadság, vagy annak lehetősége, amivel persze rosszul él. Egyre jobban belegabalyodik morbid kegyetlenkedései hálójába, míg végül tudomására jut az ellene szőtt összeesküvés terve. Ennek szervezője, Chaerea, azonban nem a Shakespeare-drámákból ismeretes megmentő, hanem legalább annyira eszelős, mint maga a császár. Széll Horváth Lajos izgága mozgással, élénk, ruganyos testbeszéddel jeleníti meg a hiperaktív összeesküvőt, aki mintha Caligula ellenpontja lenne a drámában, közelebbről nézve azonban nincs lényegi különbség kettőjük között, mindketten megszállottak. Mégis, Caligula lényegesen izgalmasabb figura, tán azért is, mert Széll Horváth játéka bár harsányabb, de egysíkú, monológjai színtelenebbek, kevésbé képes a váltásokra, ezért hamarabb kiismerhető, megunható.

A dramaturgia meglehetősen feszes, az időtartam szünet nélkül több mint másfél óra. Szőcs Artur dramaturgként is megállja a helyét, sikerül jól összerántania a több helyen nehéz, moralizáló-filozofáló szöveget, sőt az íveket olykor-olykor megtörő hétköznapi(as), többször hangosbeszélővel is elismételt ki- és beszólások, utalások sem zavaróak. Mind a szövegen végzett változtatások, mind a színpadi koncepció kapcsán a nézőnek határozottan az az érzése támadhat, mintha az előadás direkt aktualizálna, politizálna is: nem tudjuk nem meghallani az olyan félmondatok szarkazmusát, mint hogy: „barátainknak nagy tévedése, hogy nem hisznek eléggé a színházban”. Nem lehet nem észrevenni a hatalom gyakorlójának azt a kegyetlenül cinikus gesztusát, ahogy alattvalóit felsorakoztatva, nagy lendülettel megcélozza őket a futball-labdával – amibe végül nem rúg bele.

Ahogy a főszereplő élete és cselekedetei, úgy a halála is egy show. Miközben felhangzik a Faith No More – a szabadság fogalmát megint egy más megközelítésből hozó – Easy című száma, a halált szinte már váró („Know it sounds funny but I just can’t stand the pain”) Caligula lassan eltűnik a süllyesztőben, mint egy búcsúkoncertjét éppen befejező fáradt rocksztár. Azért persze többször visszaszól: „még élek”. A többi szereplő pedig lassan beandalog a színre a zenére, és ismét a kezdeti laza semmittevést műveli, mintha mi sem történt volna. Elment a zsarnok, jöhet egy újabb, tán épp ott focizik a gyepen.