Oliver Kossack: She Does. Forrás: Műcsarnok

Az nagyon jó, hogy a szövőnők és a gyerekek kizsákmányolása megszűnt a lipcsei szövőgyárban. 1893-ban a Spinnerei 200 000 alkalmazottja közül a férfiak napi 14, a nők 11 órát dolgoztak. Ebből a szolidáris nézőpontból nem baj, hogy 1990-ben végül bezárt a gyár, amely létezésének autentikus korszakában Európa legnagyobb pamutszövőgyáraként döntően meghatározta Lipcse karakterét, és ha nem tévedek, ma is meghatározza. A tizenkét hektáron fekvő hajdani gyárterekben ma ugyanis művészeti központ működik, és festők, grafikusok, építészek műtermei mellett kiállítótermek, színházak kaptak benne helyet.

Ha a Lipcsei iskolára gondolunk tehát, sosem szabad megfeledkezni a szövőgyárról.

Keletnek a 90-es évektől bekövetkezett mélyrepülése, majd a nehezen megmagyarázható fölélénkülés, amely valami különös fordulattal a grafikai tradíciójával vonzotta ide a fiatal nyugati művészeket, ebből a perspektívából mégsem tűnik nagyon rejtélyesnek, bár a Műcsarnok kiállítása épp a rejtélyre volna alapozva.

Vikoria Binschtok: A kérvényezők távolléte. Forrás: Műcsarnok

A „Lipcsei iskola” védjegye 1972-ben keletkezett. Az 1764 óta működő Grafikai és Könyvművészeti Főiskolán (HGB) tanító három mester, Werner Tübke, Bernard Heisig és Wolfgang Mattheuer művészetét nevezte így Eduard Beaucamp a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Egy köztes generációval később, a kilencvenes évek végén a HGB-n diplomázott és a Liga nevű önszerveződő galéria köré csoportosuló fiatal művészeket kezdték az Új Lipcsei iskola elnevezés alá sorolni. A két iskola közötti összekötő kapocs Neo Rauch, aki 29 éves volt Németország újraegyesítésekor, megközelítőleg annyi, mint a Lipcsei iskola más művészei most. Éppen ezért a Műcsarnok főhajójában az ő festészetét szánták fölvezetésnek a „memoár” első szerkezeti egységében.

Neo Rauch: Lépjünk tovább!

A rendezés ugyanis meg van bolondítva a memoár, placebo, zoom, valamint a bad painting fogalmaival, amelyek a köntös szerepét játsszák: hátha elfelejtjük, mi van alatta. Nem mintha az alatta lévő nem volna jó anyagból, csak éppen félő, hogy önmagában nem volna elég érdekes. Az interpretáció aurája a belső burok, amelynek védenie és erősítenie kell ezt a kiállítást, amelyet kívülről az információs terem és a mobiltelefonról letölthető képek erre az alakalomra kitalált technikája támogat. A szépen, szimmetrikusan kidolgozott koncepció hátránya, hogy elfedi az árnyalatokat, bénítja a saját hangot, amely ebben a forradalminak korántsem nevezhető műfajban, az erősen szenzuális, optikai igényű festészetben mégiscsak érzékelhető.

Neo Rauch bárki számára könnyen kisajátítható festészetétől, amely az otthonos rémálom élményével ajándékozza meg az arra vágyót (egyszerre kortárs és tizenkilencedik századi rémálom, csupa kivitelezhetetlen egyidejűség), az olyan finom konceptualizmusig, mint Tilo Schulz szín-environmentje az ajtóközökben, elég széles az út, csak a nekem érdekeseket említem.

Annette Schröter: Ablak 3. Forrás: Műcsarnok

Ott van például a moszkvai születésű Viktoria Binschtok, aki a vízumra várakozók falon hagyott szennyét mint emléknyomot és mint áldozati rítus nyomát fényképezi és egészíti ki hiperrealista ajtórészlettel. Sosem láttam jobb munkát a kelet-európai hivatali kínzásokról. És ha már Kelet-Európa: a szocreál ikonikus figuráinak átiratai rendre fölbukkannak a lipcsei festőknél, legkevésbé hagyományos módon Anette Schröternél, aki kicsipkézi, vagyis papírból kivágja a monumentális munkásökölt, és új értelmet ad a grafittinek.

David Schnell: Átjáró. Forrás: Műcsarnok

Oliver Kossack egyperces képei, amelyek valóban borzalmasak, de legalább föl kell néznünk rájuk – a magasba; a műkereskedelem gyakorlata és az eladhatóság elleni demonstrációk, amelyekben az akció a lényeg. De azzal, hogy ugyanúgy a bad painting alá sorolták, mint Katharina Immekus egészen más jellegű, mert az épített kispolgári környezettel szemben kifejeződő iróniáját, amelynek az eszközei ráadásul rendkívül tradicionálisak (mint a német fametszet), azzal mindkettejüket visszafogták egy kissé.

Matthias Weischer: Enteriőr. Forrás: Műcsarnok

A kurátorok abból indultak ki, hogy a tizenöt lipcsei művész hazai bemutatásakor szinte jelenidejű, kockázatmentes anyagból dolgoznak, amely mögött a nagy nemzetközi kiállítások sikere és a műkereskedelmi rekordeladások igazolása áll. Tény, hogy Neo Rauch, David Schnell vagy Matthias Weischer jelentős mértékben hozzájárult „a keresett művészeti termék” fogalmának nemzetközi kiterjesztéséhez, valamint ahhoz, hogy a kiállítás (általában véve) a siker illusztrációja legyen. Ezért, mivel a priori elfogadjuk, hogy sztárművészek képeit fogjuk látni, a prekoncepciótól elnehezült fejekben alig is tevődik fel kérdés, amely ne a siker megfejtésére, hanem a képek mibenlétére irányulna. A „Lipcse-jelenség”, a poszt-szocialista országok hamis párhuzamával alapvetően azon a fájó kérdésen alapszik, hogy hogyan sikerülhetett Lipcsében az, ami nálunk nem. Mi a titka a fiatal, harmincas generáció stílusában még csak nem is koherens nemzetközi kitörésének az ipari összeomlásból kikecmergett hajdani NDK területén. Vajon milyen csodás szponzorációs kedv és marketingszenvedély röpítette föl ezeket a fiatal művészeket az irigyelt műkereskedelmi csúcsokra?

Az interpretációnak erről a módjáról a szerencsi önkormányzati képviselők látogatása jutott eszembe a vágyott dániai szalmatüzelésű erőműben. Lesz is nekünk olyan, nemsokára.

A kiállítás május 18-ig látogatható.