Feldmár András pszichológus arra a kérdésre, hogy mit mondana egy marslakónak, ha megkérdezné, mi a szeretet lényege, azt válaszolta: „Azt mondanám neki, hogy válasszon ki egy nőt. Egy olyan nőt, akiről tudja, hogy szereti őt, akihez ragaszkodik, és akiről biztosan tudja, hogy jó anya lenne. Ez nagyon fontos, hogy jó anya legyen. És aztán képzelje el, hogy meghal, és ebben a nőben születik újra. Ez a nő kihordja és megszüli őt. És képzelje el az első együtt töltött két évüket. És ha elképzelte, meg fogja érezni, mit is jelent igazán szeretni.”
Feldmár Andrásról portréfilmet készített Fliegauf Benedek, a pszichológus könyveinek propagátora. Kapcsolata Feldmárral a filmjeire is hatott, a Fliegauf-stílus kimunkálásában Feldmár Andrásnak is szerepe volt: a lassú állóképek, a fix kameraállásokból megmutatott, csak a belső mozgások miatt eleven képek, melyek Fliegauf legutóbbi filmjeit jellemzik, olyanok, mintha meditációs objektumok lennének. Fliegauf Benedek nem egy interjújában hangsúlyozza, filmjei befogadásának elengedhetetlen feltétele a nyitottság. Nézőjének fel kell tudnia venni a filmje ritmusát, el kell merülnie a képekben.
Filmjeinek nem is annyira nézőre, mint inkább szemlélőre volt szüksége. És eleddig nem segítette – sem a befogadásban, sem e különös, tulajdonképpen nem is filmes, sokkal inkább képzőművészi attitűd elfogadásban – történet a szemlélőket. Fliegauf Womb előtt készült filmjeinek éppen ezt a narratív sémát megbontó modelljét díjazták a nemzetközi fesztiválokon (és e filmeket kiállítóhelyeken is lehetett vetíteni, nem csak mozikban).
 Matt Smith és Eva Green |
A hagyományosabb elbeszélő Womb nemhogy cáfolná, de egyenesen megerősíti azok ítéletét, akik szerint Fliegauf filmjei éppen a nagyobb szabadságfokot biztosító modell miatt voltak figyelmünkre érdemesek. A Tejút állóképeiben alig észrevehetően mozdul el valami: a bmx-szel ugrató fiatalok mögött lángot kap egy fán egy fészek. A kikötői Maersk-es konténerek egyikében elkezd mocorogni valami. A Tejút majd minden képe azért érdekes, mert a rejtélyeket a rendező nem oldja meg, hanem a szemlélőre bízza. Aki azzal szembesíttetett: a világ szerkezete, egyáltalán a létezés szerkezete, sokkal bonyolultabb annál, mint hitte. És a szerkezet bonyolultságát – vagyis a létezés mélységét – látja át.
A Womb a Tejúthoz hasonlóan állóképekből áll. Tegyük hozzá, az operatőrnek, Szatmári Péternek hála, következetesen rideg, északi, festményszerű állóképekből (mintha mindig eső előtt vagy után járnánk; a horizont gyakran csak egy csík a képmező közepén, felette a sötéten gomolygó felhők, alatta a tajtékzó tenger vagy a szél fútta homokmező). De annak köszönhetően, hogy a Womb elbeszélő film, az egyes jelenetek nemcsak megoldják, ki is oltják egymást. A film a Tejúthoz hasonlóan nyitott mű akkor lehetne, ha e hagyományos elbeszélői módot feloldaná a történet. Ami akkor történne meg, ha a bevezetésképpen elmesélt Feldmár András-expozéból kinövő történet egyes elágazási pontjaiból Fliegauf nem a legevidensebb irányba haladna tovább. Ha a történet meg tudná a szemlélőt lepni.
Fliegauf szívesen használ – elég könnyen megfejthető – metaforákat: a film első, gyerekekről mesélő fél órájában felbukkan egy csiga. A csiga hímnős, önreprodukcióra is képes lény. Tehát a szerelmét klónozó és kihordó nő történetében, ha van állat, akkor evidens, hogy csak a csiga lehet az. A történet is ilyen evidenciákon vonszolódik át, hosszú nyálcsíkot húzva maga után. Ha a főhősnő klónozta szerelmét, evidens, hogy az előbb vagy utóbb kitudódik; ahogy az is evidens, hogy főhősnőnk meg fogja szenvedni teremtménye szerelmeit. És evidensnek – a történetből a leginkább következőnek, a lehető legkevésbé váratlannak – tetszik a film zárlata is, amely úgy zárja el (és be) a filmet, ahogy az nem csupán Fliegauftól szokatlan, de még egy hollywoodi film esetén is az lenne.
 A képek forrása: PORT.hu |
Beke
Tamásnak és a hangkép létrehozásában is közreműködő rendezőnek köszönhetően a film hangképe igen különös, már-már hátborzongató: mintha nem evilági szelek fújnának a filmben, nyikorog a hinta, zúg a fák lombja. A film mise en scene-je tehát pontosan megkomponált, gondosan megmunkált, s a filmnek ez a szintje roppant tehetséges rendezőről árulkodik. A vastag norvégmintás pulóverek jellemzőek és szépek. A tengerparti ház, ahol a történet javarészt játszódik, egyszerűségével vonzó kreatúra, a szomszédos faluban szívesen ellakna az ember. A Womb átlagos, hideg képekből álló európai film. (Kevés film volt az utóbbi időben ennyire nem magyar, s ennyire idegen.)Látható benne sok szép jelenet gyerekekről, egy szinte a világ végén álló tengerparti házról, egy odaadó anyáról, egy szerelmes párról, kissé sótlan emberekről (akik úgy beszélnek – maradva Feldmárnál –, mintha idetévedt marslakók lennének): de mindez együtt sem a klónozásról, sem a szülő vágyakozásáról lényegeset mondani nem tudó történetet ad ki.
A szereplők tekintetét mintha mindig enyhe melankólia fátyolozná – a főszereplő sztárszínész, Eva Green emiatt kissé unalmas is, amit a szépsége sem tud felülírni –, mindenki csöndesen bánatos, de nem úgy, mint egy alvilági tájban, ahová nem sugárzik a remény, hanem úgy, mint egy hollywoodi melodrámában. Ez a kopár színészi játék is az oka annak, hogy nem átélhetők a helyzetek, az érzelmek. Az opálos, kevés szóból emelt jelenetek elnyelik az érzelmek fényét.
A Womb szemlélője szenvtelen szemlélő. Néz, mint a moziban.